Nincs változás – következetesség van!

Nincs változás – következetesség van!

2021. 03. 14., v - 09:08
0 hozzászólás
„A pandémia szembesített azzal, hogy véges az időnk, felgyorsította a mulandósághoz való viszonyomat. Egészségi állapotomat tekintve nem lenne indokolt, hogy siessek, hiszen egészséges vagyok, de a járvány hatására újraértékelem az életemet, habár ezt egyébként is rendszeresen meg szoktam tenni. Készülök az elmúlásra...” - Ladik Katalin költő-performerrel beszélgetett Szalay Mira a Hvar szigetén élő, 78 éves költőnő életéről, művészetéről, családjáról, szövevényes hátteréről.
Ladik Katalinról a lídben használt fotót Szombat Éva készítette.
Ladik Katalin költő-performerrel zoomon beszélgetett Szalay Mira

Ladik Katalin

Image

(Újvidék, 1942. október 25. –) költő, performer, színésznő. Újvidéken született, és 1993 óta felváltva él, és alkot Újvidéken, Budapesten és a horvátországi Hvar szigetén. Az úgynevezett írott költeményekkel párhuzamosan hangkölteményeket és vizuális verseket is alkot, előadóművész, kísérleti zeneművek és hangjátékok alkotója és vokális előadója, képzőművész, továbbá a happening, Mail Art, akció műfajában is tevékeny. (Wikipedia)

SZALAY MIRA: A pandémia okozta változásokat hogyan éled meg a mindennapokban, valamint művészi tevékenységedben?

LADIK KATALIN: A múlandóság állandó téma, nem csak az ember, de főleg a művész életében. A pandémia szembesített azzal, hogy véges az időnk, felgyorsította a mulandósághoz való viszonyomat. Egészségi állapotomat tekintve nem lenne indokolt, hogy siessek, hiszen egészséges vagyok, de a járvány hatására újraértékelem az életemet, habár ezt egyébként is rendszeresen meg szoktam tenni. Készülök az elmúlásra – verseimben Eros mellett megjelenik Thanatos. Utóbbi, a halál szelleme, valamint Khaos, mostanában előtérbe kerültek alkotói tevékenységemben. Az elmúlás régebben is állandó témája volt költeményeimnek – az élet értékelésére inspiráltak.

Az elmúlás régebben is állandó témája volt költeményeimnek – az élet értékelésére inspiráltak.”

Ez a járvány nagyon gyorsan elviszi az embert – nem tudom, mit hoz a holnap a világ, vagy az én számomra. Részemről ezt nem is pozitív, inkább ésszerű hozzáállásnak nevezném.

SZM: Van esetleg olyan, a témához kapcsolódó, pársoros költeményed, amit a közelmúltban írtál, és szívesen megosztanál velünk?

LK: Épp van egy! Ma készítettem, a határidő sürgetett. (Nevet.) Vass Tibor, a Spanyolnátha online folyóirat szerkesztője kért néhányunktól egy kedves barátunk, a fiatalon elhunyt filozófus, Bohár András megemlékezéséhez anyagot – tőlem megemlékező verset. Bohár vizuális fotó- és fény-árnyék kollázstechnikával is foglalkozott; általában fekete-fehérben dolgozott. Ez a második versem hozzá, az elsőt, halála alkalmával írtam. (A művésznő felolvassa költeményét a Zoomon való beszélgetés közben.)

Arckép árnyékban

Oldalra néz és mosolyog,
hangja már nincs neki.
Suttogás lapozgatja testrészeit,
elhamvadt visszfénye mozdulatainak.
Senki sem halt meg itt –
egy húr pattant el az Űrben.

SZM: Nagyon szép… Látom, a technika vívmányai sem okoznak neked különösebb nehézséget. A filmművészetben rejlő lehetőségek sosem keltették fel érdeklődésedet?

LK: Mindig is érdekeltek az újdonságok, az új kommunikációs eszközök és a technika is. Nem alkotok azonban videóműfajban, rájöttem, jobb, ha maradok a saját eszközeimnél, eszköztáramnál, például a rádiótechnikánál. Technikai gátak is adódtak – az 1970-es években a civil emberek csak ritkán jutottak felvevőkészülékhez, esetleg az intézmények rendelkeztek eggyel-eggyel. Az embernek nem érdemes a ’90-es vagy a 2000-es években belevágnia valamibe, amikor már lemaradt róla. Maradok annál, amiben otthon vagyok, amit tudok.

SZM: Jancsó Miklósékkal készítetted 1982-ben a Bayer-Aszpirin című monodrámát. Színésznői ambíciókkal megáldva, rajta keresztül sem éreztél hívást, váltási szándékot, hogy a filmes szcénához csatlakozz?

LK: Nem, nem ő volt az, aki engem inspirálhatott volna, hiszen a 1970-es években már aktív voltam a saját szakterületemen. Ez nem jelenti azt, hogy ne inspirált volna a média! Nekem elsősorban a klipek vágási és a vizuális technikája tetszett, melyhez hasonlók a kollázsaimban, a költészetemben és a prózámban is fellelhetők. A „klipszerű” vágásokra gondolok. Sokszor mondták is nekem, hihetetlen, milyen leleményesen párosítom össze a szavakat és a képeket. Láttam, hogy ez a klipben is egy megvalósítható dolog, de én maradtam a saját terepemnél, a költői képeknél. De továbbra is követem a technika vívmányait, s látom, milyen csodálatos dolgokat lehet készíteni – a gépével az unokám is nagyon szép dolgokat alkot!

SZM: Miként figyelhető meg a változás aktusa a performanszaidban, költészetedben?

LK: Az átalakulást, a technikai fejlődést a magam módján, költőien közelítem meg. Performanszaimban a testi jelenléttel és a színekkel nagyon sokat ki tudok fejezni, valamint az árnyékkal! Nem csak a fénnyel, az árnyékkal is játszom! Ez is egyfajta kitágítása, átalakítása a technikának. Performanszaimban mindig fellelhetők változtatások, de az alapmotívumokkal, tárgyakkal is másképp improvizálok, ha van árnyék. Van, amikor fekete-fehér, van, amikor színes árnyékom van! A helyszínek változatossága is meghatározza performanszaimat. Még a Bayer-Aszpirin monodrámáját sem mindig ugyanúgy adtuk elő, habár törekedtünk rá, de ott is változásokat idézett elő az épp aktuális hangulatom. Társam nem volt, maximum technikai jelek – ezeket a performanszaimban is használom, mely a színház és happening közti műfaj valójában. Nekem mindig van forgatókönyvem, s általában van egy előre elkészített hanganyagom is, amit lejátszok. Szinte mindig vannak állandó kellékeim is. Performanszban egyre redukálom a külsőségeket, az eszközöket, de néha persze beviszek új elemeket. Részben tehát kötött az előadás, részben viszont szabad az út a változtatások előtt…

SZM: Előadásról-előadásra alakítasz performanszaidon. Érdekelne az belső, öntranszformatív lelki folyamat, amin alkotás közben keresztülmész. Milyen a spiritualitáshoz való viszonyod?

LK: A költészetemben árnyaltabban tudom megfogalmazni gondolataimat a belső lelki átalakulásról; életről és halálról. A performansz nagyon szimbolikus műfaj számomra, akár elhangzik szöveg, akár nem, kapszulába csomagolt, burkolt üzeneteket adok át, archetípusokat testesítek meg.

A performansz nagyon szimbolikus műfaj számomra, akár elhangzik szöveg, akár nem, kapszulába csomagolt, burkolt üzeneteket adok át, archetípusokat testesítek meg.”

Mindegyik olyan, mint egy szertartás, rituálé. Belőlem nem egy napi politikai esemény szokta kiváltani az igényt egy performansz megírására, sokkal inkább az a bizonyos lelki állapot. Nem magyarázkodom, mint egy esszében vagy tanulmányban; mint ahogy verseimben sem teszem, azok is rejtjelesek, melyeket mindenki a maga módján értelmez. Performanszaimban a tárgyak is szimbólum-értéket képviselnek.

SZM: A kódolás megfigyelhető, visszafejthető hangköltészetedben. Miként érhető ez tetten performanszaidban?

LK: Performanszaimban egyesítettem a hangot és a mozdulatot – a hangmozdulatnál egy hang váltja ki belőlem a mozdulatot, vagy fordítva. A test és a hang egységet alkot. Mindig is nagyon érdekelt a hang. Performanszaim előtt, Újvidéken nem volt színház, rádiószínész voltam. Csonkán, amputálva éreztem magam. Lewis Carroll „Csodaországából” képileg megérintett az eltűnő macska, akinek csak a mosolygó szája maradt a levegőben. Ez a mai technikával már megoldható, én akkoriban csak képillusztráción láttam. Hihetetlen, miket megírt Carroll a maga korában! A vonaton utazó Alice előtt a kalauz hírekkel tarkított újságpapír-öltönyben, betűruhában jelenik meg! Csodálatos! Az Alice-ban találtam meg magamat, sőt a korszellemet, ott volt! James Joyce Ulysses folyamregénye is nagy hatással volt rám. Rádiószínészként kezdtem, de amikor megalkottam a testem a performanszban, élni akartam vele. Nagyon szép költői esteket láttam szerte a világban, de kellett nekem a performansz, hogy a testemet is belevihessem a költeményeimbe, mert nem pusztán recitálni akartam.

SZM: Lewis Carroll híres műve megihletett téged. Milyen változásokat ejtettél Alice Kódországban című performanszodon?

LK: Az Alice-t még a ’80-as években kezdtem; akkoriban rengeteg ötlet burjánzott bennem. Sok eszközzel dolgoztam, elég színpadias performansz volt. Később próbáltam leegyszerűsíteni, egyre inkább a hangmozdulatra koncentráltam. Az Alice Kódországban vetítéssel kombinálva zajlott. Mindig rácsodálkozom, hogy egy QR-, vagy vonalkód mennyi információt képes magába sűríteni. Az 1970-es években a rádiónál kidobált forrasztott kis drótokból álló áramkörökre ugyanígy rácsodálkoztam, akárcsak a természeti jelenségekre, törvényekre. Kódországba idős asszonyként térek be, amíg az események zajlanak, megfiatalodom – majd bezárva maradok a kódok világában. Gyermekként rácsodálkozom sok mindenre, elöntenek az érzelmek, és végül nem tudok kiszabadulni. Nem volt ez mindig így, eleinte ki tudtam jönni – de ahogy változtam, meg a világ is, ez lett a vége. Ezt leszámítva aránylag kötött forgatókönyvvel rendelkezik az Alice – a szokásos hangkísérettel, állandó eszközökkel, vetítés háttéranyaggal szoktam előadni. Tárgyaimat mindig másképp használom, így állandó változásban van a játék. Állandósult dramaturgiai változás tehát az lett, hogy a kislány egy süket világban ragad. (Ladik Katalin a webkamera előtt mintegy happeningként imitálja, amint kislányként elnémul. Nevet.)

SZM: Említetted a hangmozdulatot. Láttam rólad egy képet, melyen kezedet hátad mögött imatartásba helyezed – ez a piramis jógapozitúrára emlékeztetett. Jógázol?

LK: Igen, jógáztam – habár amikor az általad említett kép készült, akkor még nem ismertem a jógát. Valójában akkor is az arc-álarc androgün-motívumot használtam, az ember két oldalát… Viszonylag új performanszomban, a Teslában úgy maszkírozom magam, hogy hátul is van arcom, Janus-maszk, vagy inkább nó maszkra emlékeztető álarc. Hátrafelé megyek, kezemet is hátra tartom. Aztán megfordulok, és elől is van arcom. Theremin hangszeremet is mindkét énemmel megszólaltatom. Szóval, a kép készülése óta mindezt továbbfejlesztettem, rájátszottam léptekkel, mozdulatokkal, öltözékkel – volt, hogy a kabátot is fordítva vettem fel, a hátamon gomboltam össze. A jóga egyébként nem összeegyeztethető a színészettel – az általa okozott skizofrén állapotot próbáltam kiegyensúlyozni jógagyakorlatokkal akkoriban, de túl nagy erőfeszítésbe került visszazökkenni az adott drámai szerepkörbe – így inkább nem végeztem olyankor, ha szerepre készültem, vagy előadtam. A jógával kiürültem, de pont a jóga ellen dolgozik a színész, aki töltekezni akar drámai karakterével.

SZM: Mit gondolsz az egészséges táplálkozásról? A tápanyagok is átalakulnak bennünk…

LK: Én nem egészséges táplálkozásnak nevezem – a megfelelő táplálkozást alkalmazom a megfelelő feladathoz, ami nem feltétlenül egészséget jelent. Például egy felajzott, egzaltált állapothoz egy nagyon tiszta, vega étrend nem felelne meg. A jógával kombinált egészséges életmód egy kiegyensúlyozott, harmonikus, stresszmentes élethez vezet. Mikor az ember alkot, nem kerüli a stresszt, nagyon is stresszes állapotban van, belemegy szituációkba. Cukor kell az agynak, mikor ilyen helyzetekkel dolgozunk, mint, ahogy az alkohol is segíti az ellazulást…

Mikor az ember alkot, nem kerüli a stresszt, nagyon is stresszes állapotban van, belemegy szituációkba. Cukor kell az agynak, mikor ilyen helyzetekkel dolgozunk, mint, ahogy az alkohol is segíti az ellazulást…”

SZM: Miben tértél el a költészet hagyományos (szósorok egysége a papíron) vonalaitól?

LK: Már a hatvanas években megjelenő első, vizuális verseket tartalmazó kötetem is gramofonlemezzel jelent meg – már ekkor megmutattam költészetem több síkját. Sőt, már itt megjelentek a performansz-forgatókönyvek! Valójában már minden változás előzménye, mindennek a magva ott volt a kezdetek kezdetén: a hagyományos kétdimenziós - olvasnivaló versek, a performansz, a hang- és vizuális művészet, a képzőművészeti alkotások. Ilyen értelemben nem volt változás, következetesség van – amit felmutattam az első kötetben, azt csinálom most is! Úgy tűnik, változatlan a változás is nálam. (Nevet.) Az olvasásra szánt költészetem és prózám ugyanúgy íródik most is.

SZM: És mi a helyzet a vizuális művészeteddel?

LK: Nem bővítem a technikai repertoárt ezesetben sem, például nem dolgozom lézerfénnyel, videóval. Nem fogok bele olyanba, amit nem tudok uralni. Kétdimenziós kollázsokat, 3D-s tárgyakat készítek továbbra is, hímzek, varrok rendszeresen.

SZM: Technikailag hangköltészeted sem változik, ugyanazt képviseled, mint a hatvanas években?

LK: A hangköltészetem sem változik. A technikai lehetőségek tárháza végtelen, de én nem bonyolítom túl, nem használom őket. Maximum háromsávos felvételt készítek. Már a ’70-es évek elején eldöntöttem, maradok arte povera, szegény művész, hiszen nekem nem volt lehetőségem a legújabb stúdiókban dolgozni. Akkoriban meghívtak egy külföldi hangköltészeti fesztiválra, ahol felfedeztem, mekkora előny, hogy én csak a hangommal és a mikrofonnal dolgozom. A többiek svéd és párizsi elektronikus stúdióműhelyekben feldolgozott számai csodálatosak voltak. Nekem ez nem adatott meg – arra gondoltam, technikai értelemben sosem fogok tudni versenyezni, lépést tartani velük, s ha öt évvel később követem őket, akkor csupán technikai utánzat lennék! Úgy döntöttem, inkább magamon dolgozom, meg a tartalommal, amit csinálok! Így voltam érdekes, Ázsia szívéből érkező nomádnak gondolhattak… (Nevet.) De azért hoztam különleges dolgokat, a legprimitívebb népi hangszereket – köcsögdudát, dobot, gyermeki nádhegedűt. Testemmel is hangszert csináltam.

SZM: Phonophoetica lemezeden melyik stúdióban dolgoztál, ki segített?

LK: 1977-ben mentem át az Újvidéki Színházhoz. Ennek a lemeznek a hanganyaga 1976-ban, a rádiónál való alkalmazásom utolsó évében került rögzítésre a helyi hangmérnökök segítségével. Mindig érdekelt a munkájuk, nekik pedig jól esett az érdeklődésem. Rutinmunkájuk után, kevés szabadidejükben szívesen segítettek nekem, vettek részt velem a kreatív alkotásban. (Rádiójátékok talán igényeltek némi leleményességet, de nagyrészt közönséges beolvasások voltak.) Magnófelvételeimet megtisztították; egy kis visszhang, max két sáv – ilyen értelemben véve nagyon egyszerű technikával készült stúdiófelvételeim is vannak. Meglévő vizuális költeményeimet használtam partitúraként, a képverseket szabadon interpretáltam. Először csak saját hangommal dolgoztunk, de miután visszahallgattam, úgy éreztem, valami hiányzik. Akkoriban szemeteskosárba dobálták a hibás magnófelvételeket – megkérdeztem, nincs-e pár másodpercnyi hangszer-felvételük, amit felhasználhatnánk, valamiféle ritmusra volna szükségem. Nagybőgőt és zongorát applikáltunk bele, kísérleteztünk. Becsülték bennem, hogy beszélek a nyelvükön. A lemez címe szerint is, ez egyfajta poétika. Semmi érthető szöveg nincs benne, csak tisztán hang, mivel ez már nemzetközi füleknek készült. Előtte, s utána használtam néha szavakat, mindig volt valamiféle szemantikai üzenetem is; a globális piacra is néha kifejezetten szerettem magyar szavakkal dolgozni.

SZM: A performansznak fontos eleme a közönséggel való életteli, aktív kapcsolat, a kommunikáció. A néző elveszti addig biztosnak hitt pozícióját. Hogyan vetted fel a kapcsolatot a közönségeddel?

LK: Van olyan performanszom, ahol kimondottan direkt kapcsolat van a közönséggel. Volt, hogy a közönség soraiból mentem az általam kijelölt helyre, egyike voltam a nézőknek. Mintha egy késve érkező néző lennék. Például az Alice-ban, „banyatankkal”, botorkáló öregasszonyként jövök be. Előfordult a Trafóban, hogy olyan élethűen sikerült a lépcsőn lejövős antrém, hogy egy udvarias fiatalember odafáradt segíteni nekem. Aztán jött a sokk, hogy mit keresek én a színpadon. (Nevet.) Ritkán van olyan performanszom, ami a színpadon játszódik, mint az Alice. A legtöbben szcenográfiailag is egy szinten vagyok a közönséggel. A Bayer-Aszpirinban, ami szintén performansz-színház volt, Jancsó instrukciói mentén is, provokáltam a közönséget. Az első sorban általában hivatalos vendégek, fontos nagyemberek ültek: politikusok, kultúrmunkások, akik fekete öltönyben „lóbálták a lábukat”. Eléggé meg volt világítva a közönség, közel is voltak hozzám, jól láttam őket. Fekete tarisznyából igazi libatollakat szórtam rájuk! (Nevet.) Mélyebb kapcsolatot inkább akcióimban létesítettem. 1975-ben Change art akcióm abszolút a közönség részvételére, együttműködésére épült; ezeket az eseményeket hangban rögzítettem vagy ismerőseim képen dokumentálták. Ez egy szerbeknek készült műsor volt, kiírtam a tartalmi programot, melynek keretein belül tárgyat, eszmét, gondolatot lehetett cserélni velem. Az érdeklődők önmagukban is kicserélhettek valamit, oly módon, hogy direkt (beszédes, érintéses) kapcsolatba kerültek velem. Rengetegen voltunk. Sokan vélik jelentősnek ezt az eseményt, dokumentálva is lett az utókornak – a teljes szöveget lefordítottuk szerbről angolra annak idején.

SZM: Csinálsz még ilyet?

LK: Akkor az nagyon artisztikus volt, most már az utcán zajlanak az érdekes események…

SZM: Mesélnél, kérlek a Nagytakarítás című performanszodról? Úgy érzem, ebben az előadásban fokozottan fellelhető a művön belüli többszörös transzformáció.

LK: Nagytakarítás című performanszban kiadom magam – a leheletemet, az egész életemet. Ebben a performanszban a napi hangulatomat adom elő, mely változó, környezetfüggő. Tárgyakkal telerakott, nagy bőrönddel érkezem, felakasztok egy szárítókötelet. Életem különböző szegmenseit fújom színes nejlonzacskókba, a hangköltészetemet, az összes nevetésemet, a másikba az összes bánatomat, legvégén pedig az összes lélegzetemet – majd becsukom, s egyesével felakasztom őket. Játszom benne tükörrel, s szavalok is. A hangulatomnak megfelelő eszközöket szoktam beválogatni e performansz kezdete előtt az adott térbe. Történik egy kis varázslat is… Be van készítve két darab átlátszó üvegedény, egyikbe mintha tejet, másikba mintha bíborvörös bort varázsolnék egy flakon víz segítségével. Ezek mind szimbólumok. Majd arcon öntöm magam velük. Fürdés… Kultúra-függő, ki mit olvas ki mindebből. Majd veszek egy nagy fekete kukászacskót, belelépek, és szépen magamat is felakasztom a többi zacskó mellé. A zenei kíséret nagyon fontos. Kezdetben Nina Hagen Ufo-ja megy, nagyon vagány. Majd Tadashi Tajima sakuhacsijával (fúvós hangszerével) játszott zene hallható. Akárcsak ő, minden kilégzéssel egy zenei motívumot adok elő – egy monoton rítus, szertartás keretei között. Nina Hagen a forradalmár, Kelet-Németország, a berlini fal, a punk, ahogy sminkelt, ahogy énekelt… Nekem sokat jelentett… Ő képviseli performanszom bejövetelében a dinamikus, erőteljes életet. Tajimával jön a kilélegzés, a leszámolás… Irtó nagy kontraszt. Az ő zenéje is véget ér, csak a lélegzésem hallatszik – végül kiadom a lelkem… A szertartás véget ér. Meg kell adni a módját a dolgoknak, én nem félek egy bizonyos szintű patetikus elemelkedéstől.

Meg kell adni a módját a dolgoknak, én nem félek egy bizonyos szintű patetikus elemelkedéstől.”

SZM: A rítus nem csak a transzformációt segíti, hanem egyfajta keretet is kijelöl, jól gondolom?

LK: Legyen szó filmről, fotóról vagy versről, nagyon fontos, hol helyezkedik el azon a bizonyos fehér papírlapon! A lap tetején vagy alján, kitölti-e az adott verssor a lapot. „Minden verset egy külön oldalra!” – ez minden költő álma! Borzasztó, mikor egybefolynak a versek – hadd lélegezzen az a vers! Poemim képsorozatomban az arcomat üveglapra szorítva torzítottam – ez egy gyermek-emlék, minden gyerek eljátssza ezt. Számomra a kezemmel kijelölt keret is fontos volt – ezen belül én, mint műtárgy jelenek meg. Vállaltam, hogy az alkotó egyben műtárgy is! Verseim mögé sem bújtam el, mint sok alkotó, aki nem mutatkozik és ül valahol a Parnasszuson. Sorsközösséget vállalok a műveimmel. A performanszra ez hatványozottan igaz.

SZM: Miért ekkora az érdeklődés (a fiatalok és a középkorúak részéről) még mindig a performansz iránt? Minek köszönhető szerinted, hogy újra virágkorát éli ez az egyszer már elfeledett (vagy inkább eltemetett) műfaj?

LK: Engem is izgat ez a kérdés, nem tudok rá most sem válaszolni. Számomra sokkal érdekesebb, drámaibb és hitelesebb, ami az utcán történik – de az nem performansz, az happening.

SZM: Sokat olvastam a Sámánének című performanszodról. Habár egy termékenységi rítust adtál elő, s csak az előadás töredékrészében voltál meztelen, magad is nyilatkoztad, ehhez óriási gátlásoktól kellett megszabadulnod. Mit jelent neked a szabadság; ezesetben belső transzformációról beszélhetünk-e?

LK: Érdekes módon, sokan szükségét érzik még mindig, hogy performanszot csináljanak – s az imént te segítettél nekem, hogy megadjam a választ. Szabados világban élünk, ahol bárki bárhol levetkőzhet meztelenre. A nem szakképzett színészek közül azonban sokan gátlásosak, mint én voltam – tehát nem mindenki szabad és nem mindenki csinálja gátlástalanul, amit akar! A performansz egy emelkedett keretet nyújt, így mégsem civilként vetkőzik az illetékes performer, vagy épp tör össze valamit, vagy kifröccsenti ki a festéket a házfalra. Helyszínt választ – galériát, műtermet, pódiumot vagy akár egy előcsarnokot; bizonyos fokig meghívott vendégeknek, bizonyos fokig járókelőknek ad elő utcai performanszot. Civilként nem meri megtenni – az a legérzékenyebb műfaj – megrugdoshatnák, leköpdöshetnék. Még nem színház, nem „nagybetűs művészet”, de önkifejezési lehetőséget ad az illetőnek! Vannak a művészi performanszok, de van, amit már az utcán csinálnak. Például egy politikai történésre reagálnak, szervezett keretek között, mikor tehát nem beszélhetünk happeningről. Kihívják a médiát, a sajtót – új műfajok születnek –, ezesetben is a happening és a performansz közötti eseményről beszélhetünk. Fontos, hogy ezeket az eseményeket megörökítsük az utókornak. Sőt, fontosabb, mint ismételni, hasonló eszközökkel megvalósítani azokat az 1960-70-es évekbeli művészi performanszokat, amiket mi már megcsináltunk, csak dokumentáció hiányában nem jut el a közönséghez!

Ez a megmutatkozási igény, valamint a változás megjelenik más műfajban, a költészetben is – sok fiatal ír verset, csak nincs igényük vagy lehetőségük a publikálásra. Legtöbbször napi hirtelen hangulatukat vetik papírra, amire rögtön szeretnének reflexiót kapni – így keletkezett a slam poetry, mely nagy sikerrel él és virul! Látszik, hogy a költészetre még mindig nagy igény van!

Látszik, hogy a költészetre még mindig nagy igény van!”

SZM: Mesélnél kicsit a családodról? Úgy gondolom, személyiségünk alakulását meghatározza szüleinkhez fűződő viszonyunk, gyermekkori élményeink, traumáink – esetedben talán későbbi, művészi alkotópályádat is.

LK: Valóban, mindenkit befolyásolnak gyermekkori élményei, szülei, házasságai – egyszóval, a magánélete. Valaki konyhaasztalnál tanul, valaki pedig könyvtárral ellátott szobában. Egyszerű, szegénységben élő családból származom. Anyám napszámos volt, apám írástudatlan gyári munkás volt. Anyám tudott írni-olvasni; elvágyódása leányként a közegből, amiben élt, álom maradt. Mikor a gazdag zsidó családoknál takarított, beleolvasott könyveikbe. Látta, hogy van más világ is, mint ami neki jutott. Hagyott bennünket… Hárman voltunk, hat évvel idősebb nővérem még most is él, hat évvel fiatalabb öcsém is. Nálam két évvel idősebb nővérem, öt és fél éves korában halt meg. Ez anyám soha nem múló fájdalma volt. 1945-ben még nem jutott mindenkinek antibiotikum, csak a katonáknak. Torokgyíkban, diftériában ment el Rózsika. Lyukat fúrtak a torkán, hogy azon át tudjon lélegezni. A nővér nem vigyázott rá eléggé – Rózsika megfulladt. Szőke kislány volt. Anyukám később, hetvenes évek közepén vett egy cirádás olasz díszbabát, s kitette otthon az ágya fölé. Csúfoltam, miért vett ilyen giccses babát, mert akkor még nem tudtam, hogy ez a baba Rózsikára emlékezteti. Mai napig lelkiismeretfurdalásom van szarkazmusom miatt.

Szüleink hagyták, hogy a magunk útját járjuk. Persze dolgoztunk mi is, ez akkoriban nem volt kérdéses. Egyedül én akartam továbbtanulni. Nem volt semmink, természetes volt, hogy minden nyáron, egyetem mellett is dolgoztam. Akkoriban senki sem élt a szülők hátán, sőt, fordítva volt. Első fizetésem harmadát eltettem, másik harmadát hazaadtam, a maradékkal takarékoskodtam.

SZM: Ha jól értem, örök motivációt adott Neked, hogy édesanyád álmát, ami neki nem adatott meg, valóra váltsd.

LK: Igen. Apám is büszke volt rám, hogy tanultam, habár az egyetemet végül nem fejeztem be, nem akartam közgazdász lenni. Apám vágya az volt, hogy biztonságban legyünk. Amikor már megvolt a biztos jövedelmet hozó banktisztviselői állásom, akkor váltottam egy nagyot, felmondtam, mert életem nagy álmát akartam megvalósítani, hogy színésznő legyek, és fel is vettek a rádióba. Iszonyú kis fizetéssel, de döntöttem – nem akartam hobbiművész lenni. De eltartottam magam, így apám akaratát is teljesítettem.

Anyámnak óriási fájdalmat okoztam azzal, mikor a bulvársajtó a szájára vett a hetvenes években. A szomszédok megszólták „elkurvult lánya” miatt, az utcára is alig mert kimenni. A sajtó miatt azt hitte, elzüllöttem.”

Anyámnak óriási fájdalmat okoztam azzal, mikor a bulvársajtó a szájára vett a hetvenes években. A szomszédok megszólták „elkurvult lánya” miatt, az utcára is alig mert kimenni. A sajtó miatt azt hitte, elzüllöttem. De semmit sem vetett a szememre, csak szenvedett emiatt, hogy őt megszólják, s így szégyenkeznie kellett miattam. Másik legnagyobb fájdalmam, hogy nem érhette meg igazi sikereimet, mert 1972-ben meghalt. Abban a tudatban halt meg, hogy elzüllöttem, nem lett belőlem semmi. Azzal is elszomorítottam, hogy első férjem sokkal idősebb volt nálam, tehát – gondolták – nem úgy alakul az életem, ahogy az normális volna. Hirtelen ötlettől vezérelve mentem hozzá Király Ernő zeneszerzőhöz, mert (húsz-huszonegy évesen) elegem lett a szexuális tapasztalatlanságomból. Nem voltam szerelmes, nyugodt családi életet akartam. Azt hittem, frigid vagyok – márpedig egy fiatal férjnek szexuális igényei vannak, amit én nem tudok megadni, gondoltam. (Nevet.) Nem voltam már szűz – tizennyolc évesen bizonyítani akartam vőlegényemnek, hogy szeretem. Két évig vártam rá, miután bevonult katonának. Leveleztünk – akkoriban gondolkoztam, hogy banktisztviselőből művésszé avanzsálnék. Ő viszont úgy gondolta, hogy „minden színésznő „kurva”, meg, hogy a verseim „szarok”. Válasszak – vagy ő, vagy a művészet. Választottam… A szex úgysem jelentett sokat számomra, hozzámentem egy értelmiségi művészemberhez, aki nem zaklatott. Aztán kiderült, hogy ott más probléma van…

SZM: Érdekes, néhány költeményeid és dokumentált performanszod mentén azt gondoltam, hogy ez a „huncut tekintetű, fiatal hölgy”, bátran fel meri vállani zabolátlan, vad szexualitását. Mintha egy ilyen jellegű transzformáción is keresztülmentél volna, ami hatással volt művészi tevékenységedre…

LK: Alkotóként a természetben, a világban, az emberben fellelhető nemiséggel sokat foglalkoztam. Mivel nem volt sikerem a párkapcsolatban sem akkor, sem később, ezért sokat jelentettek nekem az androgün versek és mítoszok, hogy akkor ki is vagyok én, vagy mi az én bajom valójában. Valakivel a szex megy jól, valakibe meg hiába vagyunk szerelmesek, mégsem működik. Sokat morfondíroztam, miért nem megy a kettő egyszerre.

SZM: Úgy tudom, Király Ernővel fiatok is született. Vele milyen a kapcsolatod?

LK: Igyekeztem nem nagyon beavatni – nem akartam megterhelni az életemmel, főleg nem a művészi pályámmal. Apja híres zeneszerző volt. Fiamat bántotta, hogy gyerekkorában „kis Királynak” nevezték. Emlékszem, vittem magammal a rádióba – mindenki hordta be munkahelyére a gyerekeit, mivel Jugoszláviában nem volt jól megszervezve a gyermekfelügyelet. Itt, a rádióban is mindig apjához mérték, főleg, hogy még külsőre is hasonlított rá. Fiam Jugoszláviában és Magyarországon is felvételt nyert a Zeneakadémiai Főiskolára. Azért jött Pestre, hogy minél messzebb kerüljön apja árnyékától. Az 1970-es években, mikor a meztelen fotók megjelentek rólam, nem akartam, hogy az iskolában gúnyolják emiatt. Ezt megelőzvén, rendszeresen jártunk a jugoszláv tengerpartra nudizni, hiszen ott ez teljesen elfogadott dolog volt. Apja is szívesen levetkőzött – fiunk így megtanulta, hogy az emberek a tengerparton levetkőznek. Így nem okozott neki traumát, mikor meztelenül viszontlátott képeken. Valójában sokkal később jutott el hozzá a karrierem híre, valóban titkoltam előle. A 2000-es évek óta van nagyjából rálátása munkásságomra, azóta nagyon büszke rám. Egyébként mai napig küzdünk egymással, de azért megvagyunk.

SZM: Védelmezted fiadat, hogy ne érje csalódás, ahogy Édesanyádat érte veled kapcsolatban. Ez nagyon szép. Ha már a szépségnél tartunk, sokat letagadhatnál korodból, fiatalként is gyönyörű nő voltál. Kortalannak tűnsz. Hogyan viszonyulsz a külső szépséghez? Biztos köthető belső folyamatokhoz, hogy ilyen jól őrzöd a formádat. Mi tart téged ilyen fiatalon? Folyamatosan alkotsz, aktív vagy, mi jelenti számodra a motivációt, mitől ég benned a tettvágy, a tűz?

LK: Nem szoktam letagadni a koromat, nem is kell, habár néha tényleg mondják, hogy letagadhatnék egy tízest, de ez kicsit túlzás. (Mosolyog.) A színésznői szakmából kifolyólag eleve fittnek és koncentráltnak kell lenni, de nem tudom… Én ilyen vagyok, ha csinálok valamit, elementárisan benne vagyok, lehet, ez az energia sugárzik. Igen, inkább az energia számít, hogy nem szenvtelenül vagyok benne abban, amit éppen művelek! Azt mondják, harminc éves kor felett kiül a jellem az ember arcára. Lehet, hogy jellemem tűnik szépnek, szimpatikusnak, elfogadhatónak. Hiszek is ebben, mert ismertem valakit, aki huncut volt fiatal gyerekkorában – és valóban, idős korára ez a ravaszság kiült az arcára. Másképp alakulnak ilyenkor az ember ráncai is…

...ismertem valakit, aki huncut volt fiatal gyerekkorában – és valóban, idős korára ez a ravaszság kiült az arcára. Másképp alakulnak ilyenkor az ember ráncai is…”

SZM: Neked nincsenek, most sem látom! (Valóban nem!)

LK: Unokám is szokta kérdezni, „hol vannak a ráncaim”? (nevet) Alapozó kicsit segítene, de most sincs rajtam.

SZM: Miért akartál annyira váltani, művésszé avanzsálni, színésznő lenni? Meg akartad váltani a világot, vagy önmagad?

LK: Elsősorban költőnek éreztem magam, de valamiből meg kellett élnem, s habár minimális fizetést kaptam állandó státuszú (színésznői) foglalkozásommal, de kaptam – gyerekem volt, akit el kellett tartanom. Tehát költői vágyam kiteljesítése miatt váltottam. Az a skizofrén állapot, amit a színésznői váltás idéz elő, előnyére és hátrányára is vált a költészetemnek. Mindkét szakma teljes embert kíván. Tapasztaltam, hogyha színésznő vagyok, akkor a költőnő háttérbe szorul. Pont ellenkező embertípust kíván – a költészet introvertáltat, a színésznői pálya extrovertáltat. Én inkább befelé forduló típus vagyok, de épp ezért van szükségem néha „ötperces kitárulkozásra”. Az Újvidéki Színházban nem volt olyan sok műsor, bemutató, mint a magyarországiakban, volt pihenőidőm. Amikor színésznői szerepekbe bújtam, átalakultam, akkor bizony nem írtam. Idő volt, mire visszazökkentem. Mindez megviselő volt, persze, de még mindig jobb, mint egy banktisztviselői állás. Egyébként meg minden munkahely skizofrénné teszi az embert, nem? (Nevet.) Sosem voltam szabad művész – tizennyolc éves korom óta állandó munkaviszonyban vagyok. Ezért is fogalmaztam meg mindig esszenciálisan a lényeget, főleg, hogy senki sem szeret hosszú, rossz verseket olvasni. (Nevet.)

SZM: Hiszel a lélek halhatatlanságában?

LK: Nem. Nagytakarítás című performanszomban is kiadom a lelkem, elmúlok. Zen-buddhista módra egyesülhet az ember a természettel, visszamehet csillagpor állapotba. Biokémia ez – visszaváltozunk anyaggá, antianyaggá.  

SZM: Kedvenc helyedre, a horvát Hvar-szigetére, mely számodra a többek között egyfajta tisztítótüzet, az elemekkel való kapcsolódást jelent – sokszor mentél egyedül. Jól gondolom, hogy benned a nagy felismerések nem a zajban, hanem a csendben születnek?

LK: Azt hiszem, alapkövetelmény az embernek, hogy csendben legyen, a természet, valamint saját belső hangjait hallgassa. A magány szükséges. Ugyanakkor a zajban is lehet az ember magányos – nyilvános magánynak nevezik. Abban is tudok létezni, de persze néha jó kiszakadni, egyesülni a hullámzás vagy a szél hangjával. Számomra fontos, hogy a természet elemi részévé váljak, hogy ne érezzem a testemet. Az egységet nekem a természettel való harmónia jelenti. A természethez való kötődésem eredendően bennem van, ez egy ősi ösztön. Ez nem jelenti azt, hogy a nagyvárosban, tömegekben ne éreztem volna jól magam, épp ellenkezőleg. Később, mikor már karrieremnek köszönhetően ismertté váltam Újvidéken, megtanultam láthatatlanná válni a nagyvárosban is. Itt is el lehet vegyülni, hiszen az emberek nem ismerik egymást, nagy a nyüzsgés. Budapest, New York, London, München, Párizs – mindenhol jól éreztem magam. Ez a hangyaboly, a metró, a nyüzsgés is a természet része! A természeti alapélményhez való kötődésem azonban néha ösztönöz az elvonulásra – nem elmenekülésre! Ha szükséges, a városban is meg tudom teremteni magamnak azt a bizonyos párszor pár méteres mikroklímát.

 

Ladik Katalinról a lídben használt fotót Szombat Éva készítette.