Nyilas Atilla 50

Nyilas Atilla 50

2015. 10. 16., p - 18:35
0 hozzászólás

„Személyesen felelősnek érzem magam

a koszos városért, a bezárt mozikért,

az utcán éjszakázók szúrós szagáért,

az utcán megfagyottak beomlott álmaiért,

s hogy nincs párt, amelyre tiszta szívvel

szavazni tudnék..."

„Ókeresztény punk, akire nyugodtan rábízhatnád az életedet, ráadásként a gyerekeidét is. Tiszta, erkölcsös, alapos, mint egy vakbélgyulladás. Minden írásának tétje a megváltás, alább nem adja. Még meg sem született az életmű, máris méltatlanul elfeledett szerző, és ez így van jól." - írta Zemlényi Attila a most 50 éves Nyilas Atilláról a MŰÚTban. A DRÓTon szeretett  költőnk két zseniális versét olvashatjátok ebből a jeles alkalomból.

Ez vagyok…

(„Az ékesszólásról” hét tétele)

 

Ez vagyok. Naptár vagyok. Szemüvegtok.

Egy halott szervezet tiszteletbeli hím tagja.

Már most az vagyok, ami leszek: erőszakos öregember.

Kicsi helyéhez körömszakadtáig ragaszkodó.

Mindent túlélő, önmagát túlélő gyáva túlélő.

 

Sokszor kéne meghalnom.

Sokszor meg kéne halnom.

De van, amikor meg kell,

és remélem, annál nem kell

egy perccel sem tovább élnem.

 

Minek neked gyerek,

mikor te magad vagy gyerek?

Játszótársnak?

De hát nem is játszol velük!

Vagy hogy fölneveljenek?

 

Ez a tél nélkülem telik,

nem segítettem senkinek

pénzzel, cigivel, étellel,

lépcsőházunk melegével:

életemből kiesett évszak.

 

Mindegyikünk lelkének alján

egy eldugott zugban, sértődötten

a fal felé fordulva, térdét átölelve

picike Hitler kucorog,

és addig jó, amíg marad ott.

 

Volt néhány hazugság az életemben.

De ha volt is benne hazugság,

maga az életem nem volt hazugság,

nem lehetett, hisz a megesettek

benne voltak, ugye nem lehetett?

 

Vártad, vártad, hogy eljöjjenek

a régi emberek, és segítsenek,

de nem jöttek el, és nem segítenek,

mint ahogyan te sem segítettél nekik,

és közben szép sorban meg is haltok mind.

 

Gyónása

(Olivérnek, Balázsnak, Krisztiánnak)

 

Gyónom a mindenható Istennek,

és nektek, testvéreim.

 

Gyónom sok gyávaságom —

mert világéletemben gyáva voltam,

a homokozóban nem mertem megtorolni

sérelmemet óvodástársamon,

barátom átküldtem a tahi szurdok fölött

vékony csövön, és nem mentem utána,

s a sorozáson megtagadtam,

akit ott lett volna szabad a legkevésbé.

Gyónom hosszú futás utáni

megtorpanásom a szentpétervári hídon,

ahol egy nőt ütöttek-vertek,

a támadás helyetti néma remegést,

mikor későbbi alkotótársam

kitépte kezemből latinjegyzeteim,

s a röhögcsélést az avasi fürdőszobában,

miközben az egyik alattuk lakó

fölpofozta drága vendéglátóm.

 

Gyónom sok hűtlenségem,

mert bizony bűn rombolni

az együtt emelt templomot.

 

Személyesen felelősnek érzem magam

a koszos városért, a bezárt mozikért,

az utcán éjszakázók szúrós szagáért,

az utcán megfagyottak beomlott álmaiért,

s hogy nincs párt, amelyre tiszta szívvel

szavazni tudnék;

pontosan emlékszem a határra: mikor

öcsémnek vettünk születésnapi tortát,

s a cukrászdában többet adtak vissza

egy százassal, és nem szóltam,

akkor bólintottam rá a bűnszövetkezetekre.

Az én csikkem teszi tönkre a földet,

az én dezodorom az ózon-pajzsot,

s mert gondolatban egyszer már megengedtem,

talán én hoztam pusztulást a világegyetemre.

 

Gyónom sok aljasságom —

az osztálytársamtól elemelt Eiffel-tornyos fityegőt,

a kisgyerek kezéből kicsavart játékszert,

a házigazdától lenyúlt David Bowie-kazettát,

a leitatott és becsapott lány ölelését,

s hogy mindig azt bántottam leginkább,

aki igazán szeretett.

 

A legkevesebb, hogy ha ugyan az volt,

megszegtem úri becsületszavam,

s betyárbecsületem se csorbítatlan.

 

Gyónom sok árulásom —

mert azokra emlékszem legélesebben,

nem voltak különösen nagy árulások,

épp csak akkorák, hogy a föld

megrendüljön alattam,

olyanok, mint egy szakmabelivel diskurálva

kocsmatölteléknek nevezni fegyvertársaim,

a nemzetbiztonsági vizsgálaton engedélye nélkül

megadni kárpátalji ismerősöm címét,

vagy igaz, ittasan, igaz, megvezetve,

de beköpni a rendőrnek szesztestvéremet —

és milyen könnyen hagytam magam megvezetni.

 

Gyónom azt az egy abortuszt,

amelyhez tudtommal közöm volt,

és nem is annyira, hogy nem vállaltam

más nemzette gyermek fölnevelését,

hanem hogy be se mentem a kórházba,

szerelmem idegen műtősfiú

vállán sirathatta magzatát.

 

És legfőképp gyónom, hogy eddig

nem estem el az utcai harcban —

és nekem ne mondd, barátom, hogy buta

halál lett volna, méltatlan kezétől;

mert szép a tudomány, szép a művészet,

és szép a másokért érzett felelősség,

de mégis a legszebb, ha egy magyar ember az igazáért

nevetve dobja oda az életét.

 

Nyilas Atilla 1965-ben született Budapesten, jelenleg is ott él, költő. Legutóbbi kötetei: Egynyári jegyzetek – 2006–2008 (Napkút Kiadó, 2010); Szerelemgyermek (Szoba Kiadó, 2010). Az ékesszólásról írásához 2014–15-ben a Nemzeti Kulturális Alap alkotói ösztöndíjában részesül.