Ő itt Cili. Mesemondó, szabadúszó, édesanya. Nem tudja mit gondoljon erről az országról.

Ő itt Cili. Mesemondó, szabadúszó, édesanya. Nem tudja mit gondoljon erről az országról.

2018. 04. 17., k - 12:08
0 hozzászólás

Ez az egész politika játszma, a maga fekete-fehérségével és a nyilvánvalóan nem működő dolgokkal, amiket úgy megszoktunk, hogy észre sem veszünk - mindez nem normális és nem jó.

Margóra írt kérdések


Mesemondó vagyok, szabadúszó, édesanya. És

most nem is tudom, mit gondoljak erről az országról.

Az fel sem merül bennem, hogy végletesen örüljek vagy kétségbeessek, a győzünk-vagy-meghalunk-jeligét meghagyom a férfiak bizonyos részének, a politikusoknak, és annak, aki ebben a dualista gondolkodásmódban él. Nem hiszem, hogy ennél a választásnál lett volna egyáltalán jó megoldás. Viszont

döbbenetes számomra, hogy a félelemkeltés és a gyűlöletkeltés ilyen hatásos tud lenni.

Hogy inkább maradunk az ismert rosszban, mint hogy megadjuk az esélyt valakinek, aki akár jól is csinálhatja.

Nagyon sok minden nem tetszik most nekem, ami most Magyarországon megy, és ezek élén az áll, hogy óriási kék plakátokkal, félelmet keltő zenei háttérrel a rádióban, és mindenféle egyéb módon az arcomba tolják, hogy mi legyen a véleményem, szinte szuggerálják: "te ezt gondolod!". Ilyenkor a dac is üzembe lép. Meg a saját józan eszem. Nem, nekem ezek a dolgok egyáltalán nem tetszenek, és nem, én határozottan nem így gondolom. És nem hiszem, hogy bárki olyan utasíthat, hogy mit gondoljak, aki szemrebbenés nélkül, akár az igazság feláldozása árán is félelmet akar kelteni bennem, és más emberek elleni gyűlöletere szít (és most mindegy, ki és milyen és milyen vallású és bőrszínű a másik).
Nem beszélve a siralmas helyzetű oktatásról, az egészségügyről, a kultúra és a szólásszabadság ellehetetlenítéséről, a városi és vidéki testi-lelki nyomorról, elnyomásról, férfi dominanciájú (középosztálybeli, fehér, férfi) patriarchális társadalmi berendezkedésről, mely a nőket sok területen még mindig másodlagos jelentőségű lénynek tartja, az áthidalhatatlan társadalmi szakadékokról, a vidék ignorációjáról, korrupcióról, rendszerszintű lopásról.

Nem gondolom, hogy mindenki, aki átlépi a határt illegálisan, mind terrorista, migráns, kereszténység-romboló. Vannak köztük, nyilván. De nagyon sok olyan is, aki az életét mentve jön, és én nem tudok tömegként tekinteni az emberi arcokra, akik közül mindenkinek megvan a maga saját története.  Azt sem hiszem, hogy ők a legnagyobb ellenségeink most. Nem gondolom, hogy az volt a választások fő kérdése, hogy mit akar az ENSZ és mit Orbán és mit Soros - inkább, hogy kié legyen a hatalom.

De amikor a hatalmon lévő nem alázattal és szolgáló lelkülettel szeretne tenni másokért, akkor az már réges-régen rossz mindenkinek.

A legnagyobb ellenség inkább a kritikai gondolkodás hiánya, a birkaság, a fejlődni és változni akarás hiánya, a nyitottság hiánya, a csak a saját kis életünkre koncentrálás. Többre születtünk, mint hogy házat építsünk magunknak, és beleüljünk életünk végéig, ki se nézve önmagunkból! Többre születtünk, hogy csak magunk és a saját kicsi körünk körül forogjunk nyolcvan évig! Többre születtünk, mint hogy acsarkodjunk, hatalmi játszmákat játsszunk, számítgassuk, kinek van igaza, és nem mellesleg számítógép előtt üljünk a nap nagy részében.

Szeretni születtünk, radikálisan, kilépve önmagunkból. Ez nagyon, nagyon nehéz. De csak ennek van értelme.

Az én identitásomban – elnézést – nem az az első, hogy magyar vagyok. Sőt, még csak az sem, hogy vagy európai, vagy nő, vagy katolikus.
Én legfőképpen Isten szeretett és számon tartott gyermeke vagyok,

és mindegy, hogy ezt az Istent milyen néven és milyen nyelven illetem, ha megnevezem egyáltalán, az is lehet, hogy csak lélegzem. Számomra az ellentétes dolgok is megférnek egymás mellett. Sőt, az identitásom megfér másokkal is, látatlanban is, akinek más a hazája, a vallása, a bőrszíne, gondolkodása. Azzal együtt, hogy veszély is  jelen van, persze.

De nem tudom, hol tanultuk, hogy az élet könnyű és biztonságos és kiszámítható, és a fájdalmat száműzni kell a látóterünkből.

Aki anyától született, annak az élete kiszámíthatatlan, és veszélyes, és a fájdalmat és veszteséget nem lehet elkerülni, mert ilyen vagy olyan formában utolér, nem azért, mert egy gonosz lény odaföntről szórakozik velünk - hanem azért, hogy átalakítson. Nézzetek csak körbe! Ha van olyan, akit már átalakított, meg fogjátok ismerni.

Olyan nehéz mostanában beszélgetni egymással, valódi párbeszédet folytatni, valóban meghallgatni és meghallgatva lenni!

Ez az egész politika játszma, a maga fekete-fehérségével és a nyilvánvalóan nem működő dolgokkal, amiket úgy megszoktunk, hogy észre sem veszünk - mindez nem normális és nem jó.

Viszont bárki, aki csak beszélni kezd róla, a saját identitását érzi veszélyben, ha egy másik ember másként gondolja, ezért vannak olyan nagy és romboló indulatok.
Hogyan lehetséges, hogy nem vesszük észre, hogy nem normális az, hogy nyilvánvaló társadalmi igazságtalanságok léteznek a közvetlen közelünkben? Miért olyan nehéz vajon elfogadnunk egymást, hogy mások vagyunk, hogy másnak is lehet élete, története, neadj'Isten igaza? Miért olyan nehéz letenni az egónkat? Miért olyan nehéz fölemelni a fenekünket a székből, a szemébe nézni a másik embernek, és tenni valamit, hogy egy jobb világot teremtsünk?
De

nem vagyok reményvesztett:

hiszek abban, hogy a tapasztalataimnak, gondolataimnak, szavaimnak és tetteimnek van értelme és ereje, és hiszek abban, hogy egy jobb világot hagyok magam után. Hiszek abban, hogy Isten mindenből ki tudja hozni a lehető legjobbat. Hiszek abban, hogy ha a magam szintjén és a magam körében a benső vezérlőm és iránytűm szerint élem az életemet, akkor annak hatása van. Úgy legyen.