Önkéntes karantén

Önkéntes karantén

2020. 07. 02., Csü - 11:55
0 hozzászólás
Nincs hol / Nincs mikor / Nincs kivel / Nincs mit.
Benyó Tamás versei
Benyó Tamás versei

 

Dilettantizmus

Ki számot vet, önmagát aratja,
mint a hóhér,
mielőtt végezne áldozatával,
próbaképp
saját fejét dugja a hurokba.

 

Kórkép

Középen a semmi áll
spirálban kúszik felfelé
a felelősség alól kikandikál
Középen a semmi áll

A széleken a szem vigyáz
ragyogja mélység igazát
tekintete ködöt gyaláz
A széleken a szem vigyáz

Legvégén a magány ül
amorf formába ágyazottan
arcunkon lassan szétterül
Legvégén a magány ül

 

Önkéntes karantén

Nincs hol
Nincs mikor
Nincs kivel
Nincs mit.

 

Mintha

mintha csak én írtam volna,
a betűk dísztüze sejtjeim sora
mintha csak én írtam volna
millió idegszál egymásba fonódva
mintha csak én írtam volna
monogramot egy ezüstkanálra
mintha csak én írtam volna
múltamat rejtve, siratva
mintha csak én írtam volna
születésből egyenest az odvas halálba
mintha csak én lettem volna,
ki néptelen utcákat járja
várva önmagára
hasztalan számlálva
lépteit igyekszik
a sűrű homály fullasztó honába.

 

EGY SZEMPILLANTÁS ALATT

Egy szempillantás alatt
összevizeltem magam.
Csak ámultam,
ahogy csurgok
idegenül
végig a lábamon
elhagyva
ismerőst,
ismeretlent,
szűk csatornákon át
csurogtam,
mint aki véget
sosem ér.
Egyrementem,
egybeolvadtam,
s ti néztetek rám (egymásra)
kérdő szemekkel:
Mi jöhet még? - Egy óvatlan pillanat.
Együtt csurogtunk
a föld tüzes gyomra felé.

 

VALAMIT KÉNE MÁR

Valamit kéne már -
porba írt törvényt olvasni,
mit elmosott az ár.
Nevetséges részvét maradtál.
Nem látsz,
ezt-azt magadra kapsz.
Kepesztesz, kaparsz,
lehullik a lepel,
együttérzel
a tükörképeddel.
Mint néma halak,
néztek egymásra szemtelenül,
miközben sehogy nem sikerül
törvénnyé,
porrá
s vízzé válni.

 

 

Benyó Tamás (1971) művészetterapeuta, rajzvizsgálati szaktanácsadó és családsegítő. Nős, két gyermek édesapja. Magáról így vall: „12 éves koromtól írok verseket. Életutam mind a munka világában, mind a helyszínek tekintetében meglehetősen kacskaringósnak mondható. Budapesten születtem, majd 30 évesen feleségemmel vidékre, a fővárostól 200 km-re költöztünk, egy elhagyatott cselédségi portára költöztünk. Itt született meg kislányunk, akinek az első évei az érintetlen természetnek köszönhetően alig különböztek azoknak a meséknek a világától, amiket minden nap, tetszőleges időpontokban fel kellett olvasnunk neki a kedvenc könyveiből. Négy évvel később újabb kis időre visszatértünk szülőhelyünkre, ahol megszületett második gyermekünk, majd folytatódott vándorlásunk az országon belül egészen addig, míg végül (de ki tudja, talán nem utolsó sorban) le nem telepedtünk jelenlegi lakóhelyünkön.

Általános iskolai éveimre nehéz szívvel gondolok vissza. Versírói pályafutásom is itt kezdődött. Talán az ott szerzett kudarcélményeim vezettek odáig, hogy a szünetekben és a tanórákon versírásba menekültem. Ilyenkor szabadnak és autonómnak érezhettem magam.

Két és fél év gimnáziumi bukdácsolást követően, végül az érettségit munka mellett, levelező tagozaton sikerült letennem.

Azt ezt követő 8 évben zömmel a nyomdaiparban dolgoztam, mint könyvkötő és vágó.

1997-ben egy véletlennek köszönhetően kerültem egyik pillanatról a másikra a szociális terület világába. Dolgoztam veszélyeztetett családokból kikerült gyermekekkel és szüleikkel, súlyos értelmi fogyatékkal élőkkel és állandó felügyeletet igénylő pszichiátriai betegekkel, állami gondoskodásból kikerült fiatal felnőttekkel és hajléktalanokkal mint szociális munkás, később pedig művészeti terapeuta.  Első és az ezt követő két diplomám is a fenti területhez kötődnek.

Ezek után nem véletlen, hogy írásaim a „hit” kimeríthetetlen témája mellett, erősen telítettek a társadalmat érintő szociális és pszichés problémákra irányuló (többnyire megválaszolatlan) kérdésekkel.”

Folyóiratok és magazinok, ahol megtiszteltek a versek közlésének lehetőségével: Gyermekünk 1987/1; 1988/1; Liget1989/1; 1994/11; Kapu 1989./július; ’89/december; Csillagszálló 2017/4; 2019/1; 2019/4;  Litera-Túra Művészeti Magazin folyamatos.