Öntudatlan öntárgyiasítás

Öntudatlan öntárgyiasítás

2014. 12. 16., k - 12:21
0 hozzászólás

„...megdöbbentett, hogy jó pár általam elismert irodalommal foglalkozó oldal és egyén is elragadtatottsággal írt egy olyan jelenségről, ami valójában nem sok pozitív hozadékkal kecsegtet." - Már a szépségkirálynő is Viola Szandrát ajánlja. A vitát, botrányt és elismerést is kiváltó Testverselőről sokféle írás született, de nagyon kevesen vizsgálták a jelenséget magát. A DRÓTon éppen ezért fontosnak tartjuk közölni Básthy Ágnes írását, amely egészen más szemszögből világítja meg nem csak Szandra írásait, fotóit, hanem talán magát a női test kérdését is.

Viola Szandra
Viola Szandra testverseiről

Az, hogy ez a cikk megszületett, két oknak tudható be. Az egyik, hogy egy kedves barátom kért fel rá, hogy fejtsem ki a véleményem a témában, a másik pedig, hogy megdöbbentett, hogy jó pár általam elismert, irodalommal foglalkozó oldal és egyén is elragadtatással írt egy olyan jelenségről, ami valójában nem sok pozitív hozadékkal kecsegtet.

Az alapvető kérdésre, hogy számomra mi a művészet és mi nem, két irányadó gondolattal tudok szolgálni.

A művészet elsősorban az önfelszabadítás eszköze.

Akár alkotói, akár befogadói oldalról nézzük. Másodrészt úgy vélem, a művészetnek van feladata (lehet, kell hogy legyen, kinek hogyan tetszik) a társadalom jó irányba való megváltoztatásában. 

Éppen ezért viszont egy művészetet csináló ember, és az általa létrehozott, valódi mélységgel és igazságtartalommal bíró műalkotás nem teheti meg, hogy

nem vesz tudomást az emberi történelemben és társadalomban történt változásokról.

Nem teheti meg tárgyának az emberi testet és általa az embert, hogyha azt egyoldalúan és nem (ön)reflexíven teszi. Szép testeket nézegetni természetesen kellemes, érzéki, izgalmi élményt nyújthat a nézők többségének, a kereskedelemben és a populáris kultúra nagy részében ez kitűnően működik is.

Ez a szint nem a reflexió, hanem a társadalmi normák és az ösztönök kielégítésének biztonságos és elfogadott szintje.

Játékszabálya: csak semmi felkavaró, csak semmi normától eltérő és semmi nem tetszetős, nem kellemes ne kerüljön a jól működő gépezetbe. 

Csak hát ugye az emberi test, az másról is szól. A testben való lét, a test mindennapi tapasztalásának élménye nem csupán a szexuális tevékenységre, illetve ezen tevékenység meglesésére, más néven „voyeurizmusra” szűkül. Része a szenvedés, ami szintén kollektív és általános emberi tapasztalat, sajnálatos módon sok földlakó mindennapi élménye (éhezés, betegségek, fájdalom). De ne is szűkítsük és sarkítsuk le ennyire a dolgot, az emberi test számtalan egészen különleges tapasztalást tesz lehetővé, amennyiben az emberi létet mint kalandot fogjuk fel. Szükségtelen ezeket felsorolnom, hiszen bárki, aki őszintén képes eltölteni 20 percet saját meztelen tükörképe szemlélésével, aki látott már igazán öreg meztelen testet vagy pornót, azt hiszem, érvényesebb és mélyebb meglátásokra juthat, mint bármelyik „testvers” a maga finomkodó és óvatos, éppen ezért nem kifinomult és nem igaz állításai.

A kísérlet valódi eredménye ezáltal az öntárgyiasítás lett, azaz a saját testről való beszéd tökéletes alárendelése annak az ideológiának, amire társadalmunk a női testtel kapcsolatban kondicionál, szocializál, majd pedig mint normát követel meg.

A művészet nem erre való, hanem éppen e rendíthetetlennek hitt normák és ideológiák megkérdőjelezéséről, az úgynevezett kritikáról kellene szólnia, mert csak ezek mutatnak a szabadság irányába; a testversekkel tehát "csupán" az a gond, hogy az amúgy is nagyon alacsonyra helyezett „koncepció” egyszerűen elhibázott. Nem lévén irodalmár, a verseket önmagukban nem tisztem minősíteni, azonban mint irodalomfogyasztó alapvetően úgy gondolom, hogy egy pályája elején lévő alkotótól kifejezetten ígéretesnek hatnak. Azonban a „tálalás” számomra hidegzuhany, és részben – a fent vázolt okok miatt - hitelteleníti tartalmukat. Nem vagyok ellene semmilyen művészeti ágakat összekötő projektnek, azonban ebben az esetben a választásoknak mindig célra irányulónak kell lenniük, hiszen csak ekkor beszélhetünk konceptuális művészetről. 

Olvasmányélményeimből levont tapasztalat alapján úgy gondolom, az igazán nagyszabású irodalmi vállalkozások minden eszközzel rendelkeznek, hogy pusztán a papír, a festék és a szavak eszközével igazán érzéki, erotikus, ugyanakkor mély, és az élet megfoghatatlan titkához közelebb hozó élményt váltsanak ki az olvasóból, és nincs szükségük „valamihez” ami „elviszi” a produkciót. Sajnos azonban ebben az esetben erős a gyanú, hogy erről van szó, azaz, mivel minőségi szempontból nem tudott kiemelkedni a kortárs irodalom sok tehetséges alkotója közül, ezért egy provokációnak túl illedelmes, ezért őszintén szólva sajnos igen olcsónak ható, hatásvadász projekt és kampány kerekedett az ügyből. Kár volt érte.