Orbán János Dénes: A mentor, a palánta és a lóvé

Orbán János Dénes: A mentor, a palánta és a lóvé

2016. 02. 04., cs - 17:18
0 hozzászólás

„Azt szeretném mondani: Bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfejű.” A 150 milliós állami tehetséggondozás eddigi szövevényes vitáját Bodnár Zoltán foglalta össze, amire most Orbán János Dénes válaszol. A DRÓT a párbeszéd és a megértés reményében teszi közzé a neves költő és irodalomszervező szerkesztőségünkhöz eljuttatott írását. Egyúttal szeretnénk jelezni, hogy a vitában minden érdemi hozzászólásnak teret kívánunk adni, akkor is, ha az nem egyezik az a szerkesztőség véleményével.

BODNÁR ZOLTÁN szövegét néhány passzus után már úgy olvastam, mint egy irodalomban utazó tehetség pályázatát. A szerzőnek kétségkívül van némi írói vénája, talán elegendő ahhoz, hogy felvételt nyerjen az Íróakadémiába.

Ahol aztán mentoraitól jó néhány dolgot megtanulhatna.

Például azt, hogy ha ténynovellát ír, és műve főszereplőjéül – tegyük fel – egy írót választ, akkor alaposabban kellene ismernie annak életművét, nem pedig hallomásból és a világhálón leghamarább fölbukkanó interjúkból. Az életmű alapos ismerete mellett a szakmai recepció vizsgálata is szükségeltetik, nem nehéz egy Wikipédia-szócikk alatti linkre kattintva megtalálni az írói oldalon található, vonatkozó gyűjteményt. Nemkülönben szükségeltetik a főhős életének alapos ismerete, melyet több nézőpontból is meg kell vizsgálni, nem csak néhány elfogult támadó nyilatkozataiból, főképp, ha több mint két évtizedes tevékenységről van szó.

Ezen felvilágosítások mellett a palánta – ha már így beleszerettünk ebbe a szóba – megkapná háziolvasmányként és példaként Truman Capote Hidegvérrel című tényregényét és elmondanánk neki, hogy a jeles író öt éven keresztül kutatta hőseit, és még a börtönbe is beköltözött, hogy jobban megismerhesse őket.

Néhány axiómával is kiegészítenénk a szerző (amúgy hatalmas) jogi tudását, például hogy konkrét bizonyítékok híján ne dobálózzon olyasmikkel, hogy a főhős irdatlan lóvékat akasztott egy gazdag üzletembertől, aki monográfiával akart kedveskedni az apukájának, mert ezt csak feltételezi, de nincs honnan tudnia. Meg egyáltalán:

konkrét bizonyítékok nélkül ne emeljen semmiféle vádat senki ellen,

mert ezzel ellentmond az ártatlanság vélelme alkotmányos alapelvének és a saját szakmája becsületének. A tényirodalomnak ilyen szabályai is vannak.

Arra is fölhívnánk a figyelmét, hogy amennyiben egy fényképről nyilatkozik (lásd: „Valóban a Főtér-interjúhoz mellékelt fotón irigylésre méltón kidolgozott, szép felsőtesttel pózol.”), akkor figyelje meg jobban, nagyítsa ki, hátha észreveszi, hogy az egy képszerkesztő programmal készített MÉM (egy poén): a főhős arcát rámontírozták egy proteinmalac testére.

Így aztán hátha sikerül elkerülnie azt, hogy kiröhögjék.

Még számos elméleti meg pragmatikus dolgot megtanulhatna a tehetség arról, hogy miként kell a megéneklendő figurát körbejárni, hogy valakinek a lelkét milyen lélektani tudásháttér alapján kell megrajzolni, főképp, ha az illető művész és nem biztos, hogy be lehet skatulyázni… hogyan kell dokumentálódni, a témát kivesézni. Megtanulná azt a filológiai alaptézist, hogy egyetlen kijelentést se tegyen, ami nem dokumentált, amit nem tud bizonyítani, ami nem tényszerű.

Ez az egy szöveg többhetes munkát adna egy mentornak és a palántának, és száz oldalon át sorolhatnám, hogyan faragnánk írót a szerzőjéből.

Kétségkívül érdemes lenne vele foglalkozni, mert mesélőkedvben, fantáziában, fikcióban aztán nincs hiány. Bátorságban sem, hiszen a mindentudó narrátor szerepében tetszeleg, aki belelát a szereplő(k) fejébe, átlát a politikai, gazdasági meg egyéb cselszövések hálóján, tudja, hogy mi van a tükör előtt, a tükörben és a tükrön túl. De remélhetőleg hamar lehet tudatosítani benne, hogy mindentudó narrátora csak a fikciós műfajoknak lehet, a tényirodalomnak nem. Most ugyan egy aránylag ügyes mesével rukkolt elő, csakhogy a tényirodalomnak más kritériumai vannak, ott ez a sztori nem állja meg a helyét.

A végére hagytam a legfontosabbat – bár ezzel is kezdhettem volna.

A hitelesség problematikáját.

Mely komplex problematikához az is hozzátartozik, hogy bizonyos dolgok, ügyek ronthatják a szerző hitelességét. Én például nem lennék hiteles, ha a nőegyletek tagjait andalító ájtatos versikéket írnék,  miközben az életművemben számos pajzán és obszcén passzus van, no meg több interjúban is bejelentettem, hogy nekiveselkedtem A magyar lőcs époszának.

Nem lehet hiteles egy szerző, aki ugyanazokat a módszereket, fogásokat használja írásában, melyeket ellene is használtak, és amelyeket ő rosszallt. Mert mik is ugranak föl, ha szerzőnk nevét bepötyögjük a gugliba, ahogy ő tette mesehőse esetében?

Például a Pesti Srácok cikke, melynek címe így hangzik: Tizenhárommilliárd forintos közpénzmutyival vádolták meg a „komoly ellenzékit”, ahol a BODNÁR VILÁGÉLETÉBEN AZ SZDSZ PÉNZCSINÁLÓJA VOLT így, vastag kapitálisokkal van kiemelve és ilyen ínyencségekből szemelhetünk:

„A Kucsár Attila-féle tizenkét évvel ezelőtti brókerbotrány egyik főszereplője volt Bodnár Zoltán, az SZDSZ egykori pénzmágusa, a Liberálisok mai »komoly ellenzéki« főpolgármester-jelöltje. A PestiSrácok.hu birtokába került a K&H-per során készült sok száz órányi dokumentumértékű videofelvétel azon részlete, amelyben az Állami Autópálya Kezelő akkori vezérigazgató-helyettese, mint tanú állítja: Bodnár Zoltán 2002. december 30-án, a munkaidő után arra utasította, hogy 13 milliárd forintot azonnal utaljon át a Kulcsár-féle K&H Equities számlájára.”

Vagy:

„Bodnár Zoltán működése alatt született az a finanszírozási szerződés az NA Rt. és az ÁAK Rt. között, mely egyáltalán lehetővé tette ennek a bizonyos 13 milliárd forintnak átutalását – igaz szigorúan földterület-vásárlásra és informatikai fejlesztésre. Az nem tűnt fel senkinek, hogy ez az összeg jóval meghaladta azt, amire e célokhoz valóban szükség volt. Bonyolította a helyzetet, hogy Bodnár az egyik szerződő állami cégnél vezérigazgató, a másiknál pedig az igazgatóság elnöke volt. A pénz az Állami Autópálya Kezelő Rt.-től hamarosan továbbvándorolt a K&H Equitishez. Természetesen ebből nem lehetett volna a tőzsdézni, műanyagipari részvényeket vásárolni, ám megtörtént. Hajdú László 2004-ben tett rendőrségi tanúvallomásában elmondta, hogy 2003 nyarán Bodnár egy igazgatósági értekezleten – minden előzmény nélkül – felhívta az igazgatóság figyelmét arra, hogy az ÁAK Rt.-nek semmi köze sincs a Pannonplast-botrányokhoz.

Aztán kiderült, hogy mégis.”

Véletlenül sem azért idéztem ezeket a textusokat, mert vádolni akarnám Bodnár Zoltánt. Tiszteletben tartom az ártatlanság vélelmét. 

Csak arra szeretnék rámutatni, hogy ő is ugyanúgy járt el, mint ahogy vele tették. És nem egy elköltött 13+3 milliárd forintos ügyben, hanem egy még el nem költött 150 milliós ügyben.

Azt szeretném mondani: Bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfejű.

Azt is mondanám, visszafordítván a Bodnár Zoltán által használt latin szállóigét, hogy egy ilyen sas tényleg ne kapkodjon a hozzám hasonló legyek után. És nem azért, mert méltóságán aluli, hanem mert fölborítja az ökológiai egyensúlyt.

„»Aquila non capitat muscas« – mondta volna Orbán”, Bodnár Zoltán szerint. De nem, Orbán így mondta volna: „Aquila non captat muscas”, mert ha véletlenül nem tudta volna, hogyan kell ezt helyesen leírni, utánanézett volna.

Azt hiszem, ez a történet egy újabb bizonyítéka annak, hogy van mit tanulni az efféle Akadémiákon. Nem csak a legifjabbaknak, hanem a veteránoknak is.

Most pedig töredelmesen bevallom, miért válaszoltam Bodnár Zoltán írására, holott, ha észrevették, én nem nagyon vágtam vissza a támadások tucatjaira, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy túlpolitizált, személyeskedő irományok megválaszolására felesleges pazarolni az időt, felesleges koncepciós perekbe bocsátkozni, olyan ítélőszékre menni, ahol előbb kivégzik az embert, majd elhangzik az ítélet, aztán a vád.

Azért válaszoltam, mert

MÉLYSÉGESEN EGYETÉRTEK Bodnár Zoltán pályaművének utolsó mondatával,

mely így hangzik:

„Legyen hát szokássá, legyen divat, cool és trendi, hogy az irodalomszerető emberek, vállalkozók adományaikkal, szponzorációval támogatják a fiatal magyar írók szervezeteit, hogy ne kelljen sorban állniuk Orbán János Dénes pénzosztó kasszájánál.”

ÁMEN! Fölszólítom hát Bodnár Zoltán urat, mint ötletgazdát, hogy járjon elöl a jó példával. Bizonyítsa be, hogy ez tényleg nem egy ellenzéki pártaktivista kötelező frázisa, nem üres kortesbeszéd, tegyen tanúságot arról, hogy tényleg a szívén, és nem csak a száján viseli a fiatal magyar irodalom sorsát.

Az írása alatt álló életrajzból idézek:

„1995 és 98 között a Magyar Nemzeti Bank alelnöke. Dolgozott az Eximbank, a CIB Bank, az NA Rt. vezérigazgatójaként. Tagja volt több hazai és nemzetközi gazdasági társaság igazgatóságának, felügyelő bizottságának. Kortárs képzőművészeti gyűjteményét a tíz legfontosabb hazai gyűjtemény között tartják számon.”

Az itt fölsorolt funkciók, mint tudjuk, igen tisztes jövedelemmel járnak. Egy képzőművészeti gyűjtemény értéke sem pár fillér. Bodnár úrnak feltehetőleg futja arra (ha már ilyen szenvedélyesen érdekli a fiatal magyar irodalom ügye), hogy

fölajánljon egy csinos összeget, melyet megfelez a két fiatal írószervezet között. 

A DRÓT szerkesztőségébe Bodnár Zoltán az alábbi reakciót jutatta el erre a írásra 2016. február 4-én: 

"Ennek is itt a helye.

OJD reagált az írásomra. Tekintve, hogy semmiféle irodalmi ambícióm nincs, az ügy lényegéről pedig nem mond semmit, részemről személyes választ nem igényel. A Drót olvasóinak tájékoztatására közlöm, hogy a Pesti Srácok idézett cikke valótlanságokat tartalmaz, az erre vonatkozó kérdésekre bárkinek szívesen válaszolok. A jelzetten kívül még két másik betűhiba is maradt a szövegben."

Bodnár Zoltán

Amennyiben ezt megteszi, én is fölajánlom jóval szerényebb gyűjteményem egy muzeális darabját, egy 1943-as évjáratú svájci, EWC márkájú aranyórát, melyet valamely aukción értékesíthetünk, és az összeget megfelezzük a FISz meg a JAK között, vagy alkotói ösztöndíjként fölajánljuk egy fiatal írónak.

Én bizonyos vagyok benne, hogy Bodnár úr a napokban egy gáláns adománnyal írja be nevét a magyar irodalom történetébe, Hatvany Lajos mellé.

És egyúttal az is bebizonyosodik, hogy ki hogyan ért a pénzforrások fakasztásához. Időnként csupán egy írói performansz kérdése. Lehet majd ilyeneket is tanulni az Akadémián.