Örök hála

Örök hála

2015. 02. 17., k - 09:15
0 hozzászólás

Örök hála és dicsőség a szovjet hősöknek, akik az 1956 októberi ellenforradalomban életüket áldozták a magyar nép szabadságáért.

Talpra magyar

Sok mindent el lehetne mondani erről a mondatról, főbb pontokban nagyjából ezeket: nem ellenforradalom, hanem forradalom, nem hősök, de valóban áldozatok, akiket viszont a mi hőseink öltek meg, akik történetesen ténylegesen a magyar nép szabadságáért harcoltak és akiket ugyanezek a most megkoszorúzandó szerencsétlenek próbáltak ebben megakadályozni. De érdemes-e ezen rágódnunk egyáltalán? Hol van most az a nagy ellenállás?

Akad-e egyetlen nagypofájú hazafi is, aki bicskával vagy fejszével esne neki a márványoszlopnak, nem hogy kivésse a kifogásolt sorokat, de egyenesen csónakfejű kopjafává faragja az egészet és azzal a lendülettel Moszkváig taszajtsa?

Hol vagytok, sötétben bújkáló forradalmárok? És hol voltatok, amikor aláírták, hogy Pakson felépül majd nekünk Csernobil 2, vagy amikor a hátsó kertben összefusizott anyagokból a vezér stadiont épített magának, miközben a kórházakból hiányzik a klotyópapír, a propaganda-tévéből csak a szar folyik, és magukat hazafinak gondoló emberek komolyan gondolkodnak a cigányok kiirtásán, ráadásul úgy beszélnek a zsidókról, hogy az még müncheni Bräuhaus puccsistái is megirigyelnék? Bizony akadnak nem kevesen ma Magyarországon, akik nagyhangon hirdetik hazafiságukat, másokat gyaláznak állítólagos idegenszívűségükért, ám közben ők maguk egy külföldi hatalom fizetett ügynökei. És olyanok is akadnak szépszámmal, akiknek ügynökmúltjáról csak sejtéseink vannak, ellenben mindent aláírnak, amit eléjük tesznek, csak a húsz százalék meglegyen. Vagy harminc. Lehetőleg a Kajmán-szigetekre utalva.

Talán tényleg

igaza van Putyinnak, talán tényleg akkor tört meg minden, akkor veszett ki az ellenállás, az egészséges öntudat utolsó szikrája is belőlünk,

amikor azok a szerencsétlenek a birodalom érdekeiért az életüket adták. Talán tényleg nekik köszönheti és köszönhetjük mindezt. Örök hála.

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.
(..)
A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb.