A posztdigitális vízöntő korszak

A posztdigitális vízöntő korszak

2020. 06. 04., Csü - 05:34
0 hozzászólás
„A valóság jobban számít most, mint valaha” – írja David Sax, kanadai újságíró Az analóg bosszúja című könyvében, amely idén jelent meg a Poket zsebkönyvsorozat huszonötödik kiadványaként. A negyvenéves szerző természetesen nem valami gépromboló, aki arra buzdítja az olvasóit, hogy hagyjunk fel az elektronika és a digitális szolgáltatások használatával. A technológia jó, csak a technológia nem az Isten. Szijj Márton esszéje a DRÓTon.
A lídhez használt fotót készítette Bécsi Ágnes (via Instagram).
Esszé 'Az analóg bosszúja' című könyv kapcsán

Szijj Márton

1995-ben született Szombathelyen. Egy rövid ideig szociológiát és anglisztikát tanult. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem szabad bölcsészet szakának hallgatója vallástudomány specializációval. ​​​​​​​A Rajk Szakkollégium esszékurzusára járt a 2020/2 félévben, amelyet a DRÓT főszerkesztője, Weiner Sennyey Tibor vezetett. Az itt olvasható esszé a kurzus során született.

A lídhez használt fotót Bécsi Ágnes készítette.

Kép

„A valóság jobban számít most, mint valaha” – írja David Sax, kanadai újságíró Az analóg bosszúja című könyvében, amely idén jelent meg a Poket zsebkönyvsorozat huszonötödik kiadványaként.

Az utóbbi harminc évben először az internet, majd a közösségi média, és végül az okostelefonok elterjedése azt eredményezte, hogy életünk és vele együtt kapcsolataink lényegében már az online, digitális térben zajlanak – Sax pedig azt állítja könyvében, hogy habár a technológia nem elvetendő dolog, azért ennek mégsem teljesen így kellene lennie.

A negyvenéves szerző természetesen nem valami gépromboló, aki arra buzdítja az olvasóit, hogy hagyjunk fel az elektronika és a digitális szolgáltatások használatával. A technológia jó, csak a technológia nem az Isten. A digitális minőségének hívószavai a hatékonyság, tökéletesség és gyorsaság, míg az analóg minőség a tökéletelenség, ugyanakkor a kézzelfoghatóság, valódiság és őszinteség birodalma. Sax szerint a digitális korban kissé megfeledkeztünk az analóg világáról, azonban egyre többen kezdik azt érezni, hogy kiszórakozták magukat, és szeretnének ismét valódi emberenek való, valódi élményeket megélni, a valódi világban. Erről szól az analóg bosszúja.

Az unatkozás társadalma?

Egyre több ismerősömön látom azt, hogy csak úgy elvan. Netflix, mémek, Facebook, esetleg egyetem vagy munka, közben mémek és Facebook, aztán Netflix vagy Xbox. Néha elmennek otthonról, találkoznak emberekkel, fotóznak Instagramra, megbeszélik az aktuális sorozatokat és mémeket, aztán mennek haza elölről kezdeni az egészet.

Az előbbi két mondat persze kissé cinikus sarkítás, de egyszerűen nem tud nem hatással lenni rám az az érzés, ami minden egyes nap elővesz engem: hogy a minket körülvevő, végtelen mennyiségű, a szórakoztatásunkra hivatott tartalom tengerében már leginkább csak megcsömörlötten fuldoklunk. Hogy unalmas. Hogy ha minden és mindenki azonnal elérhető, hogy ha már a kérdés feltevése előtt megkapod a személyre szabott választ, és hogy ha a maximális élvezetért semmiféle erőfeszítést nem kell tenned, akkor a millió elérhető tartalom tartalmatlanná válik és szükségszerűen értékét veszti.

Ha valaminek egyáltalán nincs tétje, akkor az hogyan ne lenne unalmas?

Jürgen Habermas és Theodor Adorno a Felvilágosodás dialektikája című kultikus művükben többek között azt állítják, hogy a felvilágosodás során Európában két dolog változott meg.

Az első, hogy megtörtént a szekularizáció, ami által a kereszténység háttérbe szorult és ezzel bekövetkezett a világ varázstalanítása. A másik, hogy ezzel együtt mindennél fontosabbá vált az ész, amely pedig arra vált hivatottá, hogy megalkossa a tudományt – a tudományt, ami megalkotta a maga nagybetűs Rendszerét, amit az ember a maga fölébe helyezhetett a vallások utáni légüres térben, és amely hamarosan elhozta nekünk a technológiai fejlődés korábban elképzelhetetlen eredményeit.

Aztán felvilágosodás bekövetkezte óta eltelt pár száz évben kialakult ma ismert formájában a fogyasztói kapitalizmus, illetve az úgynevezett jóléti államok. A fogyasztói kapitalizmusnak nem túl meglepő módon a fogyasztás a célja, amivel biztosítja az életszínvonal folyamatos emelkedését, az életszínvonal magassága vagy fejlettsége pedig leginkább a kényelmi és szórakoztató eszközök meglétében és felhalmozásában fejeződik ki. Valahogy így lett a nyugati társadalmakban a kulturális és társadalmi előrehaladottság fokmérője a technológiai fejlettség.

De mi van akkor, amikor már nincs igazán szükségünk újabb kütyükre? Amikor már minden ismerősünk és munkatársunk elérhető online, amikor már mindent elintézhetünk és beszerezhetünk az interneten, amikor a hír és közösségi média feedek és videók és podcastok és zenék és játékok szó szerint végtelen mennyiségben hozzáférhetőek telefonon vagy számítógépen vagy tableten keresztül, és amikor minden kütyünk mindennel össze van kötve, és amikor már minden kényelmi igényünk potenciálisan ki van elégítve, akkor mi van?

Amikor minden azonnal elérhető, akkor valójában semminek nincs értéke. Márpedig a jelenlegi gondolkodásmódunk pontosan arra törekszik, hogy minél kevesebbet kelljen küzdeni, minél kényelmesebben, minél kevesebb kockázattal kelljen élnünk. Mindez rendben is van, hiszen a biztonság megteremtése örökérvényű emberi igény. Azonban eljöhet a pont, amikor a maximális biztonság ölelése inkább fojtogatássá silányul, amennyiben egyre kevésbé teszi lehetővé egy valódi – igazi boldogság, igazi tragikum, igazi, eseményekben gazdag és valódi érzelmi tartalommal bíró – emberi sors megélését.

Megszűnik a katarzis, és nem marad más, mint a valódi kihívások és értékek nélkül élni kénytelen, összezsugorodott ember kiábrándultsága és keserű cinizmusa. Az emberé, aki unatkozik, és az emberé, aki csak úgy elvan.

Mindezért persze nem a technológiai eszközöket meg szolgáltatásokat kell felelőssé tenni, hanem az embert, aki megalkotta és felhasználja őket. A technológia önmagában jó, hiszen megkönnyítette a kapcsolattartást, hatékonyabbá tette a munkavégzést, és az internet valóban színesebbé és tartalmasabbá tette az életünket. Azonban a feedek, az értesítések és a véletlenszerű üzenetváltások nemcsak külsődlegesen (a munkánkban vagy a szabadidőnk eltöltésében) befolyásolnak bennünket, hanem abban is, ahogy gondolkodunk és ahogy másokra gondolunk. Ahogyan a a tartalom mennyiségének növekedése egyenesen arányos a tartalom értékének csökkenésével, a virtuális kapcsolattartás úgy teszi egyre felszínesebbé valódi emberi kapcsolatainkat is. A kapcsolattartás legnagyobbrészt az online térbe helyeződött át, ahol azonban mások a kommunikáció jellemzői, mint a fizikai valóságban. Az interneten nemcsak, hogy számokká és statisztikai adatokká válnak ismerőseink, de mi döntjük el, hogy mikor kinek reagálunk és kit hagyunk figyelmen kívül; a másodperc tört része alatt eldöntjük egy valódi emberi lényről, hogy jobbra húzzuk-e vagy balra; és közben magunk is az alapján kezdjük értékelni saját magunkat, hogy mekkora engagement van a posztjainkon vagy hogy hány emberrel beszélünk napi szinten.

Az internetes kommunikációban mindennek Én vagyok a középpontja, de a valóságban nem tehetem meg, hogy ha valaki hozzám szól, akkor hátat fordítok vagy órákkal később válaszolok neki. És ugyan milyen tétje lehet az olyan emberi kapcsolatnak, amiben, ha meguntam a másikat, akkor egyszerűen csak kikövetem vagy nem írok neki vissza többet?

Ami új, az szükségszerűen jobb is?

Mindig kering valamiféle narratíva a köztudatban. Ilyen az, hogy „a big data jelenti a jövőt” vagy az, hogy „a digitális gazdaság jelenti a jövőt” – ezek pedig valójában mind azt jelentik, hogy a „technológia jelenti a jövőt”. De mi van akkor, ha kezdünk rájönni, hogy a technológia nem helyettesíti, hanem csak kiegészíti a valódi tapasztalatainkat?

Kapcsolódó cikk

Digitális forradalom!

​​​​​​​„A digitális forradalom gyermekei az én generációm tagjai, akik azzal nőttek fel, hogy beletanultak abba, hogyan és miként kell használni az elektronikus eszközöket, akik együtt értek felnőtté az info-kommunikáció hihetetlen gyors fejlődésével. Az utánunk születettek számára pedig mindez már teljesen természetes.”

Megjelent a DRÓTon 2014. október 28-án.

Kép

Ahogy fent írtam, Sax megkülönbözteti egymástól az analógot és a digitálist. Az analógot, mint az emberi minőséget mutatja be, és olyan fogalmakat társít hozzá, mint érzelmek; tökéletlenség; kézzelfoghatóság; valódiság; őszinteség. Ezzel állítja szembe a digitálist, amelyhez a hatékonyság, tökéletesség, felszínesség és gyorsaság kapcsolódnak. A szerző számos történeten és szemléletes példán keresztül mutatja be, hogy az ember fizikai valóságánál fogva a fizikai tapasztalatokat igényli és természeténél fogva ezekben talál valódi kielégülést, azonban a digitális eszközöket sem szabad elvetni, hiszen azok valóban arra szolgálnak, hogy kényelmesebbé és hatékonyabbá tegyék az életünket. A kulcs abban rejlik, hogy egyensúlyba hozzuk egymással a digitális és az analóg világot.

„Senki – magamat beleértve – nem akart visszatérni a digitális élet előtti időszakhoz. Senki nem akarja elhajítani a telefonját, és teljesen elektronika mentes életet folytatni. Egy teljesen analóg életforma elérhetetlen, és nem is valami vonzó, de ugyanez vonatkozik a teljesen digitális életre is. Ami ideális lenne – és ez húzódik meg az analóg bosszújának hátterében is –, az a kettő közti egyensúly megteremtése.” – írja Sax az utolsó fejezetben.

Az érzelmek és az emberi kapcsolatok jelentik a jövőt?

Miért esik jól bakelit lemezt vásárolni a streaming korában? Mert előfordulhat, hogy jobb a minősége, és mert kézzelfoghatóvá teszi a számunkra fontos előadó munkáját. Mert nem egyszerűen megnyomunk egy gombot egy képernyőn, hanem leveszünk a polcról egy nagyméretű tárgyat, óvatosan ráhelyezzük egy másik nagyméretű tárgyra, aztán a digitálisnál ezerszer teltebb hang betölti az egész szobánkat.

Miért van értelme kézzel írni? Mert bevonja mind az öt érzékszervünket, mert kreatívabbá tesz, és mert ha beteltek a füzeteink vagy a könyveink a naplóbejegyzéseinkkel vagy rajzainkkal vagy világmegváltó ötleteink részletes leírásával, akkor feltehetjük őket a polcra vagy odaajándékozhatjunk életünk végén a gyerekünknek. Megnézhetjük, megfoghatjuk, felüthetjük bárhol. Megbizonyosodhatunk arról, hogy valóban csináltunk valamit.

Miért érdemes az online szerepjátékok és az online vásárlás korában leülni a barátainkkal társasozni vagy betérni egy antikváriumba? Mert az interneten sohasem lesznek kellemes helyszínek, és mert az interneten nem fogunk maradandó élményeket szerezni. Ahol nem látod a másikat a teljes, fizikai valójában, ahol nem érzed az illatát, nem látod az arckifejezését, nem látod a valódi, filterek nélküli reakcióit, ott nem valósul meg igazi kapcsolódás. Valódi helyszínek és találkozási pontok nélkül pedig az ilyen kapcsolódások eleve nem jöhetnek létre. Az ember fizikai lény, ezért fizikai tapasztalatokra van szüksége. Valódi helyekre, valódi emberekre, valódi kapcsolatokra.

De mitől valódi a valódi? Attól, hogy érzelmeket vált ki belőlünk. Jót, vagy akár rosszat is. Az online világban eleve csak jó van, de az meg unalmas. És az a jó is micsoda? Egy lájk a képünk alatt ad ugyan a másodperc tört részéig tartó kielégülést, egy valódi mosoly látványából fakadó öröm azonban egész nap kitarthat.

Mindezt pedig nagyon jól és tisztán látják még a Google vagy a Pinterest vezetői is, akik szándékosan úgy alakíttaták ki irodáikat és munkatereiket, hogy az alkalmazottaikból szinte kikényszerítsék azt, hogy fizikai kapcsolatba lépjenek egymással. Steve Jobs nem volt hajlandó a saját maga által feltalált kütyüt a gyereke kezébe adni, viszont ragaszkodott ahhoz, hogy legyenek Apple Store-ok, ahol a márkahű vásárlók fizikai kapcsolatba kerülhetnek a cégével. Akár egyetértünk a jelenséggel, akár nem, az egyértelmű, hogy tartalmasabb és maradandóbb élmény sátrat verni és napokig várni egy számunkra fontos dologra, mint megrendelni az interneten a fotel kényelméből.

Kapcsolódó esszé

Polaroid poézis

Egy instant-analóg fényképezés története, művészete és értelme a digitális világban.
Kép

Ugyan kifejlesztettük az analógnál sokkal hatékonyabb digitális eszközöket, de ez nem jelenti azt, hogy az analóg világát hátra kellene hagynunk – ahogyan a digitális világot sem kell elkárhoztatnunk azért, mert nem elégíti ki minden igényünket. A jövő abba az irányba mutat, ahol ez a kettő integrálódik, hiszen a fejlődés természeténél fogva nem lehasít, hanem magába foglal.

Az analóg bosszúja pedig nem egyszerűen egy hangzatos jelmondat, hanem tudomásulvétele annak, hogy az ember a digitalizáció korában is analóg lény marad, aki valódi kapcsolatokra és valódi érzelmek megélésére tart igényt.

A lídhez használt fotót készítette Bécsi Ágnes via Instagram.


David Sax: Az analóg bosszúja. Poket könyvek.

„Miközben a technikai fejlődés útján az ember élete egyre inkább összekötődik a digitális világgal, elkezdtünk újra beleszeretni a kézzel fogható dolgokba, azaz elérkezett az Analóg Bosszúja. Sax többszörös díjnyertes könyvében olyan vállalkozásokról ír, amelyek virtuális megoldások helyett, valódi terméket mutatnak be. A pszichológia, megfigyelés és felettébb egyedi elbeszélés ötvözése tökéletesen bemutatja, a teljesen digitalizált élet negatív oldalát és meglepően realisztikus képet fest a digitalizált világon túli valós világról.”