Radnóti Miklós története az egész világon ismert... | Zograf Budapesten

Radnóti Miklós története az egész világon ismert... | Zograf Budapesten

2019. 11. 09., szo - 11:16
0 hozzászólás

A Csillagszálló folyóirat Képregény című számának rendhagyó lapbemutatójára a Magvető Caféban került sor október 9-én. Az est sztárvendége Aleksandar Zograf képregényművész volt, akivel Szép Eszter képregénykutató és Ferencz Győző irodalomtörténész, költő beszélgetett. A tolmácsolásban Sárcsevity Hajdú Bea volt segítségünkre.

Szép Eszter: Megérkezve ide, a Magvető Caféba, az volt a benyomásom, hogy Zograf mindenkit ismer. Többször járt már Budapesten, és mivel a képregényeiben mindig hangulatokat vagy furcsaságokat örökít meg, az idei budapesti hangulatról kérdezném. Hogy látod, van-e Budapesten mindig itt lévő hangulat vagy furcsaság, ami most is észrevehető, vagy ellenkezőleg, van-e olyan, ami sosem volt jellemző, de most megjelent?

Aleksandar Zograf: Mindig örömmel jövök Budapestre. Nagyon közeli közeg, érzelmileg és fizikailag is közel áll hozzám. Nagyon hálás terep, ha csak úgy kóborol benne az ember. Mindig lehet benne izgalmasat vagy érdekeset találni. Tegnap például egy különös emberrel találkoztam, aki egy kisebb lepkemúzeumot tart a házában, Újpesten. Érdekes élmény megérkezni egy közegbe, és felfedezni embereket, akik olyasmit csinálnak, amit nem volna muszáj nekik, mindössze azért, mert annyira érdekli őket. Szerelemből, nem pedig kényszerből. Én éppen így dolgozom: személyes szenvedélyből, nem kötelességből. Anyagi okokból biztosan nem; ha az ember képregényalkotással foglalkozik, csak veszíti a pénzét.

Számos képregényalkotót ismerek a világ minden pontjáról, de azt megállapítottam, hogy Amerikában a legnehezebb megélni ebből, noha ott hagyományosan nagy kultúrája van ennek a médiumnak.”

Budapest nemcsak azért érdekes, mert bármerre indulok a városban, találok valami izgalmasat, hanem mert nagy figyelmet fordít a saját múltjára. Úgy gondolom, hogy a múlt nélkül nem lehet a jövőbe lépni. A magyar szecesszió az egyik kedvenc építészeti irányzatom, és itt rengeteg szecessziós épület van. Belgrád ezzel ellentétben nagyon sok sebet kapott, de sosem jutott el odáig, hogy foglalkozzon a saját múltjával. Belgrádban építészeti kavalkádban sétálsz, kaotikus kulturális közegben. Aki Belgrádból jön Budapestre, ezt a rendszerességet szereti itt, ez Belgrádban nincsen meg.

Szép Eszter: Említetted, hogy szerelemből, személyes szenvedélyből készíted a képregényeidet. A Radnóti-képregény, amelyet a Csillagszállóban közöltek, egy nagyon összetett, több szálat behozó gondolatmenet. Mennyi ideig tartott megcsinálni ezt a képregényt, a kutatással együtt?

Aleksandar Zograf: Több hónapon keresztül készült. Teljesen dokumentarista alapon álltam, rengeteg adatot gyűjtöttem, képeket néztem arról, hogyan néztek ki ezek a munkatáborok, tanulmányoztam az egyenruhákat, mert a magyar katonák egyenruháiban is különbség volt 1943-ban és '44-ben. Portré- és dokumentumfilmeket néztem olyan emberekről, akik megjárták a munkatáborokat. Két-három hónap alatt gyűjtöttem össze az anyagot, azt hiszem. Mielőtt rajzolni kezdtem volna, muszáj volt ezeket a háttérkutatásokat elvégeznem, majd a gyűjtött anyagot különböző kategóriákba rendeztem, hogy minél valósághűbb legyen, amit alkotok. Minden olyan művészet, akár a képregény is, amely a múlttal foglalkozik, valójában interpretáció.

A képregényem egy lehetséges vízió arról, hogy mi történt Radnótival.”

A kedvenc műfajom, amikor képregényt alkotok, amikor a múlttal lehet foglalkozni. Előbb meg kell értenünk a múltat, hogy tovább léphessünk a jövőben. Még akkor is, ha az univerzumban csak a jelen létezik. A jelenben élünk, az egész lényünk a jelenre fókuszál.

Ferencz Győző: Végtelenül mulatságos volt hallani, hogy Budapest a rend, a rendezettség, a tudatos örökségvédelem, a hagyományőrzés, a kulturális emlékezet ápolásának a városa. Ezzel szemben a gyerekeim pár éve lelkesülten jöttek haza Belgrádból, mondván, hogy ezt a nyitott, élettől lüktető várost szinte csak Berlinhez lehet hasonlítani. Igazán rajonganak Belgrádért.

2018 tavaszán a Budapesti Olasz Kultúrintézetben rendeztek egy kiállítást Emanuele Mascioni olasz fotóművész Borban készült felvételeiből. Ott találkoztam először Sašával, aki szintén jelen volt. Mascioni ugyanis onnan vette az ötletet, hogy Borba utazzon, hogy látta Saša képregényét. Ez nem a Radnóti-képregény volt, hanem egy kétoldalas anyag Borról. Mondj néhány szót, kérlek, erről a képregényedről: hogyan kerültél Borba?

Aleksandar Zograf: Rendszeresen dolgozom az olasz Internazionale hetilapnak. Mindenről ír, kivéve Olaszországról. Rendszeresen jelentetek meg képregényeket náluk, mindig az utazásról. Volt két-három Budapestről szóló is anyag is. Pár évvel ezelőtt jelent meg egy anyagom Bor városáról, ezt látta meg Mascioni. Még nem ismertük egymást, de a képregényem akkora hatással volt rá, hogy amikor eljutott a Balkánra, meg kellett néznie a várost. Emanuele Mascioni nagyon népszerű fotóművész, divatházakkal működik együtt, megrendelésre dolgozik, divattervezőknek. Ezért is volt számára izgalmas egy bányászvárost fényképezni. A képeiből készült budapesti kiállítás tervezése kapcsán jöttünk rá, hogy Bor városát sokan Radnótival kötik össze. Ekkor született meg a gondolat, hogy kellene rajzolni egy képregényt Radnóti életéről, és hogy ennek a képregénynek a fotókiállítással párhuzamosan kellene megjelennie.

1979-ben a bori könyvtár megjelentette Radnóti műveit, néhány tíz évvel később pedig újabb kiadást akartak készíteni. Minden jel arra mutatott, hogy nekem meg kell rajzolnom ezt a képregényt.”

Időközben egy nemzetközi kiállítás ötlete is megszületett, amely a második világháború alatti kényszermunkával foglalkozna. A Belgrádi Német Intézet révén jött létre ez a gondolat, nemzetközi alkotócsoport foglalkozik a témával. A belgrádi kortárs művészeti Múzeumban nyílna ez a kiállítás a jövő év tavaszán, majd a volt Jugoszlávia néhány városában, végül Berlinben mutatkozik majd be. Minden jel afelé mutatott, hogy Radnótival foglalkoznom kell.

Ferencz Győző: Beszéltünk a rétegezettségről. Itt ez a város, Bor, valójában a vadon közepén. Saša első képregénye arról szólt, hogy Milošević egy betontengert emelt a hegy tetejére, egy szállodát vagy rekreációs központot kezdett építeni, amelyet, ha jól tudom, csak helikopterrel lehetett megközelíteni. Nem tudta befejezni, mert időközben megbukott. De ott van ez a betontömb a szinte érintetlen rengeteg közepén. Amikor Mascioni a képregény hatására odament, egy halott várost talált, meddőhányókat, amelyek évtizedek óta ott álltak, olyan utakat fényképezett le, amelyek a szakadékba vezetnek – valaha a bányászathoz használták. De mára minden megdermedt. Élnek még emberek ebben az élettelen városban, főleg akik Szarajevóból menekültek oda. Ezen a holdbéli tájon bukkant fel Mascioni előtt az egykori munkaszolgálatos Radnóti alakja, akinek Borban szobra is van. Idén, amikor a Római Magyar Akadémián állították ki Mascioni képeit, a kiállítás része volt Saša felnagyított képregénye is Radnótiról. Rendkívüli hatást keltett.

A képregény mögött elmélyült kutatás van. Az, hogy a rajzokon Radnóti hasonlít fényképekről ismert alakjára, természetes. De Saša a tényszerűségnek más izgalmas vizuális megjelenési formáit is alkalmazza, például hogy Radnóti harmadik kötetének, a Lábadozó szélnek  a címlapját is beledolgozta az egyik képbe. Rengeteg egyéb történelmi utalás is a művében. Beleszőtte például egy másik munkaszolgálatos tragédiáját: Csillag Albert grafikusművészét, aki karikatúrákat küldözgetett haza a tisztekről. Az egyik levelét elfogták, és Marányi Ede alezredes, táborparancsnok hónapokon át tartó, válogatottan kegyetlen módszerekkel halálra kínoztatta.

Aleksandar Zograf: Radnóti Miklós története az egész világon ismert. Ahogy őt kutattam, fedeztem fel Csillag Albertet, aki korai húszas éveiben került a bori munkatáborba. Az 1930-40-es években felkapott grafikus volt, művei nagyon közel álltak ahhoz, amit akkoriban képregénynek hívtak. A táborból küldött levelezőlapjai is képregények valójában, ami nemcsak Csillag személyes története, de a képregény-történelem szempontjából is nagyon izgalmas.

Azért is jelentős a személye, mert nem túlélőként, elmondásaiból szerzünk információkat a múltról, hanem a művein keresztül. Radnóti írt, Csillag Albert rajzolt a munkatáborban. A magyar képregénytörténet számára is nagyon fontos Csillag, de ugyanígy a szerb képregénytörténet számára is, hiszen a munkái Szerbia területén születtek.”

Emberek embertelen körülmények között, de mégis alkottak. Tudtak alkotni! Azért szerettem volna eljutni Csillag Albert családjához, amely a mai napig őriz ezekből a képregény-levelezőlapokból, hogy hírét vigyem Szerbiába. Számomra az a legérdekesebb tanulsága a személyüknek, hogy a toll vagy a ceruza erősebb a fegyvereknél.

Szép Eszter: A ceruza erősebb, mint a fegyver. Erről eszembe jutott egy film, A kaktusz kid utolsó kalandja, ebben Zograf is részt vett, ő a narrátor. A film ajánlójában elhangzik egy kérdés: hogyan lehetséges, hogy a képregény olyan eszméletlen erős fegyver, hogy halálos válaszokat provokál ki. 1944-ben kivégeztek embereket azért, mert képregényeket csináltak. Gondolom, a film megválaszolja a trailer kérdését. Nemcsak a Charlie Hebdóra gondolunk itt, de Szíriából, a menekülttáborokból is folyamatosan érkeznek képregények. Hogy látod hatalom és képregény viszonyát?

Aleksandar Zograf: Az említett film a kép, az animáció és a dokumentumfilm összhangja. Narrátorként és kutatóként jelenek meg benne. A film alapja egy belgrádi képregényalkotó, Veljko Kockar sorsa, akit 1944-ben lelőttek. A második világháború előtt komoly képregényes élet volt, erős közösséggel. Voltak alkotók, akik még a háború alatt is folyamatosan meg tudtak jelenni. A német cenzúra ellenére. Voltak persze olyan alkotók is, akik a náci propagandát szolgálták ki. Ezek 1944-ben a német katonasággal együtt kiszöktek az országból. Volt ugyanakkor egy 24 éves alkotó, Kockar, aki nem ment el, mert nem érezte, hogy oka volna rá. Amikor Belgrád felszabadult, az új hatalom átvett néhány olyan intézményt, amelyről azt gondolták, hogy azok összedolgoztak a németekkel. Veljko Kockart letartóztatták, amikor a partizánok elfoglalták a várost. Ítélet, tárgyalás nélkül végeztek ki embereket. Kevés dokumentumra támaszkodhattunk a kutatómunka során, de arra a feltételezésre jutottunk, hogy Kockar és még páran véletlenül keveredtek bele abba a csoportba, amelyet konspiráció miatt lelőttek. Öt éven keresztül forgattuk a filmet, kutatásokat folytattunk, megkérdeztük azokat, akik megélték ezeket az időket. A hatalom megpróbálta a szőnyeg alá söpörni a háború után ezeket a dolgokat.

Kockar és társai ellen a vád az volt, hogy a náci erőket támogatták a képregényeikkel. A mi kutatásaink azt támasztják alá, hogy egyetlenegy ilyet sem készített.”

Képregényei főhőse úgy nézett ki, mint egy kaktusz, aki sétál; egy jó szándékú, nem ijesztő karakter.

Szép Eszter: A képregény ezek szerint valamiféle múlthelyrerakó eszköz volna?

Aleksandar Zograf: Igen. Láthatjuk, a képregény még a holokauszttal is foglalkozhat. Art Spiegelman képregénye, a Maus, nagyon nehéz témát dolgoz fel. A holokausztról nehéz beszélni és gondolkodni is. De Art Spiegelman megfelelően tudott erről kommunikálni. Pulitzer-díjat kapott érte, ezt a díjat egyetlen képregényalkotó sem kapta meg előtte. Vannak bizonyos irányzatok a modern képregényalkotásban, amelyek legalább olyan fontossá teszik a médiumot, mint amilyen fontos mondjuk a szépirodalom.

Szép Eszter: A Maus könyv formátumú képregény. Egy New York-i fórumon egyszer Ben Katchor, az amerikai képsorok klasszikusa, hosszan siratta a rövid képregényt. Katchor is az emlékezettel foglalkozik, társadalomkritikát fogalmaz meg, és azt mondja, nincs már igény rövid képregényre, nagyon nehéz bárhol megjelenni. A hosszú formával szemben miért választod mindig a rövidebb formát, noha azt látjuk, hogy díjakkal a hosszú formát halmozzák el? Mi történik a szerb sajtóval, hogy hétről hétre rövid képregényeket tudnak megjelentetni?

Aleksandar Zograf: Ben Katchort én is New Yorkban ismertem meg, ott dolgoztunk is együtt. A hosszú vagy rövid képregény kérdése valóban napirenden van, a könyv formátumú képregény okozza a rövid képregény problémáját. Korábban számos országban jelentek meg gyűjteményes könyveim a rövid képregényeimből, de Franciaországban, Amerikában, Olaszországban a kiadóim ma már nem fogadják szívesen az ilyen gyűjteményt.

2003 óta a Vreme hetilapban számonként két oldalon jelentetem meg a képregényeimet. Ez egy független hetilap, amelynek újságírók a tulajdonosai. Nagy szabadságuk van a megjelenő anyagok tekintetében. Másrészről nagyon rossz menedzserek. Vacakul fizetnek, de teljesen szabadon foglalkozhatok bármilyen témával, amivel csak akarok. Teljhatalmam van. Egyik héten például a zsiráfokról jelent meg képregényem, és senki nem mondta, hogy te hülye, ne hozd ezt, mert ez egy politikai hetilap. Több mint ezeroldalnyi képregényem van már ezekből a rövidekből.

Nagyon szeretek régi újságokban kutatni témák után. Minden korszakban történik valami izgalmas, ami eljut az újságig, majd feledésbe merül.

Volt például egy képregényem egy emberről, aki egy pici városban élt Szerbiában. Hazatért az első világháborúból, de egyszer csak elkezdett furcsán viselkedni: felgyújtotta a házát, és egy vermet ásott a ház mellett. A felesége és a gyerekei megszöktek otthonról. Ő pedig beköltözött a verembe, és egyre csak arról beszélt, hogy az egész emberiség megbolondult.”

Számomra ez volt az egyik legdrámaibb tapasztalat. Az emberi dráma érdekel, amelyeket nem várt, extrém helyzetekben találunk meg.

Szép Eszter: Nem éreztél kísértést arra, hogy mindezt hosszú képregényben jelenítsd meg?

Aleksandar Zograf: Én azon kevesek közé tartozom, akik a rövid történeteket jobban kedvelik. A minimalizmus akkor helyes, ha összegyűjti, sűríti az energiákat- Ha sokat üzen minimális eszközökkel. Egyébként azért nem szeretek hosszú képregényeket rajzolni, mert félek, hogy unalmassá válok.

Ferencz Győző: Biztos, hogy a rövid képregényekből összeállított köteteket nem lehet eladni?

Aleksandar Zograf: Ez kiadófüggő. Általában a trendekre hagyatkoznak, és jelenleg ez nem trendi. Vannak azért kiadók, akik kockáztatnak, ha tetszik nekik az anyag.

Ferencz Győző: Sokat dolgoztam könyvkiadókban és könyvkiadóknak. Emlékszem, egy időben nem akartak novellákat kiadni, mert, mint állították, novellákat nem vesznek a vásárlók. A kiadói döntés mögött nem volt semmiféle piackutatás, legfeljebb egy-két talán más okból eladhatatlan könyv. Ismerőseim nem osztották a kiadók véleményét, de persze ez sem számít piackutatásnak. Akárhogy is, jó lenne Saša nagyszerű munkáiból a magyar közönség is minél többet kézbe vehetne.

Meg kell köszönnünk Sašának, hogy Radnóti és Csillag Albert tragédiáját a világon először képregény formában elérhetővé tette. És mivel ezek olaszul, angolul, szerbül, és ki tudja, még hány nyelven megjelennek, segítenek Radnóti költészetének és remélhetőleg Csillag Albert életművének megismertetésében. Hálával tartozunk ezért.

Aleksandar Zograf: Különleges történetek, amelyek mindenki számára jelentősek, vagyis univerzális jelentőségűvé válnak.

Japánban is megjelent a képregény Radnótiról, a második ottani kötetben. Jövő év elején Ausztráliában és Olaszországban is kiadják. Az én személyes tapasztalatom az – és ezt szeretném a magyar képregényalkotókkal megosztani –, hogy a mai világunk egyetlen színtér, amelyet talán nem egészen jól használunk.”

Ha egy alkotó, teszem azt, Kecskeméten rajzol képregényt, az megjelenhet Indonéziában. Temesvárról is ugyanígy el lehet jutni Amerikába. Én már az internet előtt bekerültem a nemzetközi körforgásba, de a mai világban egyetlen gombnyomással tudtok több ezer kilométeres távolságba kommunikálni. A ti ötletetek, amennyiben őszinte, jelenthet valakinek valamit egy távoli kontinensen. Régen is kommunikáltak egymással a távoli kultúrák, de nagyon időigényes dolog volt. Ez mára másodpercekre csökkent. Szóval ha valamit alkottok, higgyetek abban, hogy a világban szívesen olvasná ezt valaki, akár egy távoli kontinensen.

Aleksandar Zograffal Budapesten legközelebb 2020 május-júniusában lehet találkozni a 2B Galériában rendezendő kiállításán.