A rendszerváltozás „kapitánya”

A rendszerváltozás „kapitánya”

2021. 04. 06., k - 16:25
0 hozzászólás
Most, 2021 áprilisában harminc éve, hogy Csengey Dénes író, politikus, a Magyar Demokrata Fórum alapító tagja, fájdalmasan korán, mindössze 38 évesen, elhunyt. A Magyar Művészeti Akadémia gondozásában, a Közelképek írókról sorozatban jelent meg Bartusz-Dobosi László Bertha Bulcsu-díjas író 11. önálló kötete, egy monográfia az író életéről, irodalmi munkásságáról. Stenszky Cecília őt kérdezte a könyv és Csengey Dénes aktualitása kapcsán.
b
Interjú Bartusz-Dobosi Lászlóval

Bartusz-Dobosi László

Csengey Dénes

Az 1953-ban született, s 38 éves korában, 1991-ben elhunyt József Attila-díjas Csengey Dénes író, a magyarországi rendszerváltásban aktív szerepet vállaló politikus években mérve rövid, torzóban maradt életművét a megjelent művek műfaji és stilisztikai sokszínűségének, irodalmi, esztétikai és közéleti hatásának bemutatásával kívánja elhelyezni Bartusz-Dobosi László a magyar irodalmi kánonban.

Image

Miért fontos nekünk ma, 2021-ben Csengey Dénes személye, munkássága?

Bartusz-Dobosi László: Valahol egyszer azt olvastam, hogy manapság nem tanítókra, hanem tanúságtevőkre van szükségünk. Olyan emberekre, akiknek mondanivalója és életpéldája összhangban van, akik úgy élnek, ahogy beszélnek, azaz hitelesek. Csengey Dénes ilyen volt. Megkérdőjelezhetetlen, állhatatos, az ügy – Magyarország megreformálása – iránt a végletekig elkötelezett. Tisztességéhez egy percig sem fért kétség, ezt a korabeli politikai oldalak egyike sem kérdőjelezte meg. Ez tette őt unikálissá. Ma, amikor az emberek fejében olyan nagy a zűrzavar, amikor minden korábbi stabilnak hitt dolog bizonytalanná vált, különösen is szükség van az ilyen „tartópillér”-emberekre.

Mi az, ami téged megfogott benne?

Bartusz-Dobosi László: A rendszerváltozás éveiben én éppen Budapesten voltam középiskolás, így első kézből követhettem nyomon az eseményeket. Annyira, hogy mivel az iskolám a budai vár alatt helyezkedett el, ha a padomban ülve kinéztem az ablakon, egyenesen a Parlamentre láttam rá. Talán nem meglepő, hogy az egész iskola politizált. A tanárok is, de mi, diákok is. Szó szerint az életből tanultuk a demokráciát. Ekkor ismerkedtem meg Csengey Dénes munkásságával, de furcsa módon nem a politikussal, hanem először az íróval. Egy antikváriumban a kezembe akadt Csengey egyetlen regénye, a Találkozások az angyallal, és teljesen elvarázsolt. Az a fajta metaforikus beszéd, színes, láttató képek sokasága, s az emberi lélek mélyén rejlő titkok felszínre hozásának képessége, formálódó énem szempontjából óriási jelentőségű volt. Emlékszem, ahogy a barátaimnak rendszeresen felolvastam a könyvből, hogy együtt lelkesedjenek velem. Már akkor elhatároztam, hogy ehhez az emberhez közöm lesz. Túlzottan hamar és váratlanul bekövetkezett halála miatt azonban ez csak áttételesen, a könyvein keresztül valósulhatott meg, az viszont teljesen. Mindent beszereztem tőle, amit csak lehetett, megnéztem a róla készült emlékező filmeket, sőt gimnáziumi tanárként, önhatalmúlag még a tananyagomba is beemeltem. S azt kell, hogy mondjam, soha nem vallottam szégyent vele. Ahogy engem elvarázsolt az a lezser, vagy inkább vagány öltözködés, kinézet, beszédstílus, amit képviselt, úgy a diákjaim is hamar ráéreztek a Csengeyben rejlő mélységre.

Mit üzen a mai magyar irodalomnak és gondolkodó embereknek a könyved?

Bartusz-Dobosi László:  A számunkra rendelt hivatás iránti hűséget, az önzetlen segíteni akarásban rejlő erőt, a morális tartás példaértékűségét. Csengey Dénes nem volt szent. Sok hibája volt, de példaértékű, ahogy fedetlen lélekkel, mint valami 19. századi romantikus szabadságharcos küzdött egy jobb világ megvalósításáért. Ezért lehet az, hogy bár a kritikusai szerint kapkodott, mindenféle műfajba belekapott, de szerintem inkább kereste azt a nyelvet, amellyel az átadni kívánt üzenetet mindenkihez el tudja juttatni. Ezért írt regényt, novellát, esszét, tanulmányt, drámát, dalszövegeket, sőt még filmforgatókönyvet is. Sokműfajúsága nem kapkodás, mint inkább üzenetközvetítés volt. Mintha érezte volna, hogy kevés ideje lesz, ezért gyorsan szeretett volna minden színtéren megszólalni, a hétköznapi emberekhez vezető megfelelő csatornákat megtalálni. A könyvemben, egyfajta új kanonizációs szándékkal, pont ezt az aktualitásra, ezt a mindenkihez szólni akaró törekvésre szeretném felhívni a figyelmet.

A kedvenc Csengey-írásomat, A zubbony-t, 1989 decemberében publikálta a Magyar Nemzetben, de akár ma is írhatta volna. Nem véletlenül választottam ezt a kötetem hátsó borítójára is.

Ha egymás között beszélgettünk, a megszólításhoz hozzáfűztük a titkos rangokat, és megköveteltük egymástól a honvédtiszti becsület szigorú előírásainak megtartását.

Első pillantásra ez csak mosolyogni való anekdota, legföljebb szerény adalék a történelem iránt érdeklődő pszichiáter számára, aki egyszer talán majd összeállítja a Kádár-korszakban használatos lelki egérutak jegyzékét. Azokét a rejtekutakét, amelyeken még a legsötétebb években is közlekedhetett az országszerte bebörtönzött életösztön.

De azért többről volt itt szó. Mert ha egy éjszaka vörösbor mellett azt mondta valamelyik barátom: »A zubbony, kapitány, a zubbony! Úgy vettem észre, nyitva felejtetted a felső gombot!« – ha ezt hallottam, biztos lehettem benne, hogy erkölcsi vétséget követtem el, vagy készülök elkövetni. Több szó nem esett a dologról, de számomra beköszöntött az önvizsgálat ideje. Szigorú lettem magamhoz minden cselekedetemben, a barátaim pedig nyugodtan várakoztak. Leheletfinom jelekből ismerhettem rá végül a pillanatra, amikortól úgy tekintettem, hogy ismét hibátlan az öltözékem.

Ahogy most szétnézek itt, a levert szabadságharc lassan újjáéledő országában, ahogy szemügyre veszem a felsorakozó friss tisztikart, legszívesebben újrakezdeném ezt a régi játékot, és azt mondanám: »A zubbony, uraim, a zubbony! Néhol már övig nyitva! Ha ez így megy tovább, maholnap az alsóneműt is kilógatjuk majd, uraim?«

Nem lehetséges, hogy beköszöntött az önvizsgálat ideje?”