Schein Gábor: Svéd

Schein Gábor: Svéd

2015. 06. 03., sze - 12:40
0 hozzászólás

Schein Gábor a kortárs magyar irodalom középnemzedékének egyik legjelentősebb alkotója. Számos verseskötet mellett eddig négy prózakötete, köztük három regénye jelent meg. Svéd című regénye nemcsak a pálya fontos alkotása, de túlzás nélkül állítható, hogy a kortárs magyar irodalomnak is jelentős műve. A 2006-ban játszódó történet egy 1956 után Svédországba került magyar gyerek életén keresztül éles tekintettel vet számot azzal, hogy a történeti, földrajzi és nyelvi törések által tagolt térben közvetíthető és megérthető-e a múlt, és ha nem, az miként hat a személyes életekre, az emberi kapcsolatokra. A regény nyelvi és esztétikai megoldásai magával ragadják az olvasót, és hozzásegítik, hogy ő is elfogulatlanul és élesen szembesüljön a mai közép-európai lét néhány alapkérdésével. A regényből most részletet olvashattok a DRÓT könyvheti sorozatában.  

Schein Gábor: Svéd

Schein Gábor: Svéd

86. Ünnepi Könyvhét - Kalligram Kiadó

Regényrészlet

Bíró doktornő úgy tervezte, hogy a kórház bezárása utáni napokat olvasással fogja tölteni. Régen vágyott már arra, hogy a legnagyobb nyugalommal teljesen átadhassa magát egy könyvnek. Ilyesmire nyáron sem volt ideje. Volt egy remek bőrfonatú hintaszéke, abba ült bele, miután odakészített maga elé az asztalra egy csésze forró jázminteát. Hogy milyen teát iszik, arra mindig odafigyelt. Miközben a jázmintea hűlni kezd, egyre jobban kiadja a virágok édesen selymes, könnyű ízét. Erre az alkalomra, gondolta, egy vaskos könyv felel meg leginkább. Egy orosz regényt választott. Nem riasztotta az sem, hogy a vaskos orosz regényekben rengetegen szerepelnek, unos-untalan vissza kell lapozni, amint egy rég látott név újra felbukkan. Bíró doktornő azt remélte, hogy most napokra átadhatja magát az olvasásnak.  

Schein Gábor

Schein Gábor (Budapest, 1969) költő, író, irodalomtörténész. Az ELTE Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének tanára. A Svéd című regénye a Könyvhéten jelenik meg a Kalligram Kiadónál.

Nem is kellett csalódnia. Az első mondatok nyomban egy teljes világot varázsoltak köré. Amint átlépett ebbe a világba, amelyben bármennyi szörnyűség lappangott, mégis szépnek ígérkezett, a magáéban megszűnt az idő: „A földet köd borította. Az országút mentén húzódó magasfeszültségű vezetékeken meg-megcsillantak a gépkocsireflektorok fényei. Nem esett, de a föld hajnalban nedves lett, s valahányszor felvillant egy-egy tilosat jelző lámpa, az aszfalton szétfolyó vörös folt támadt. A láger lélegzése sok kilométernyi távolságból is érződött ‒ vezetékek, országutak és vasútvonalak tartottak felé, egyre sűrűsödő hálóban.”

Milyen finom és megrendítő, ahogyan egy mértéktartó és pontos tájleírás közepén, váratlanul, de a mondatok ritmusába tökéletesen belesimulva egyszer csak megjelenik a huszadik század legkísértetiesebb, legjellemzőbb szava, a láger. De nem mint a pusztulás, hanem a nyomorúságos, mégis méltóságteljes élet helye, egy hatalmas, ismeretlen test, akár egy állaté, amely semmilyen zoológiai leírásban nem szerepel. A láger tompa, mély lélegzése ad hírt magáról, és minden mozgás felé irányul.

Csodálatos mondatok. Bíró doktornőt valami mégis megzavarta az olvasásban. A csönd. A csönd, amely nem a táj csöndje volt, nem a láger lélegzésének szüneteiben vette birtokába a távoli kilométereket. Ez a csönd benne ébredt, a fülében, a homloka mögött, a kezében. Eddig észre sem vette, mennyire ideges, türelmetlen. Az rendben van, hogy egyszeriben el akarta felejteni a betegeit, a kollégáit és a kórház minden szerencsétlenségét. Elhatározta, hogy ha megszólal a telefon, ő ugyan föl nem veszi, és ki fogja bírni, hogy az e-mailjeit se nézze meg. Abban ugyanis egészen biztos volt, hogy keresni fogják. Látott természetfilmeket, és tudta, hogy ha egy nyájat támadás ér, az állatok a legerősebb, a túlélésben legsikeresebb egyed köré húzódnak, és ha a nyájat veszteség éri, egy ideig még a veszély elmúltával is körülötte maradnak. Márpedig az ő tanácsaira, véleményére mindig odafigyeltek a többiek.  Hogy lehet, hogy most senki sem hívja? Senki nem keresi. Hogy lehet az? Ezek szerint mégsem volt olyan fontos a többiek számára, mint hitte? Ivott a teából, de most nem ízlett neki annyira. Lehet, hogy inkább fekete teát kellett volna választani. Szikárabb, egyértelműbb ízt.  

„Mihail Szidorovics Mosztovszkojnak a Komintern második kongresszusa óta a német lágerben kellett először komolyan elővennie idegennyelv-tudását. A háború előtt Leningrádban, ahol élt, nem valami sűrűn beszélhetett külföldiekkel. Most eszébe jutottak a londoni és a svájci emigráció évei, ahol a forradalmárok elvtársi közösségében Európa számos nyelvén beszélgettek, vitatkoztak, énekeltek.”  

Előfordulhatott-e egy kommunistával, hogy hirtelen egyedül érezte magát? Nem is egyedül, hanem hogy társtalannak? Tudjuk persze, hogy egy kommunista számára a magány mint elméleti lehetőség ki volt zárva a valóság rendjéből. Amit személyesnek nevezhetett, a közösben feloldódva született meg, olyan magasztos dolgokban, mint az elnyomottak java, meg a történelmi szükségszerűségben. De előfordulhatott-e mégis mondjuk egy vasárnap délutánon, hogy se az elnyomottak java, se az eszme nem volt képes betölteni a lélekben támadt űrt, előfordulhatott-e, hogy egy kommunista magányosnak érezte magát? Mit csinált olyankor, amikor rátört az élet rettenetes banalitása?

Miért foglalkozik most ezzel? Szegény Stiller Anna miatt. Az ő őrülete minden volt, csak nem banális, semmi köze nem volt a magányhoz. Vagy ki tudja? Hogy miért tud valakiben egyik pillanatról a másikra elszabadulni a kor őrülete, miért indáz be az egyik emberben mindent, mint valami rettenetes kúszónövény, és miért nem érinti meg a másikat? Ebben azért a magánynak, pontosabban az elszigeteltségnek is lehet valamilyen szerepe, vagy nem? Az őrület is egyfajta kitörési kísérlet az elszigeteltségből. Kitörni egy olyan térbe, ahol semmi sem közös, és semmi sem személyes. Ez a legnagyobb eszme. Ahol minden pont átjáró, és minden dolog minden pillanatban kicserélhető egy másikra, és minden cserének végtelenül nagy jelentősége van. Hogy ezek a cserék hamisak és kezelhetetlenek, hogy tehát a kor őrülete sem képes összekapcsolni az ént másokkal, sőt, még inkább elszigeteli, az első pillanatban sajnos egyáltalán nem látszik, ezért az őrület nem is tűnik olyan rossz üzletnek. Lehet, hogy az ilyesféle őrületek mögött a lélek racionális megfontolásai is meghúzódnak?