Semana Santa, kötéltánc és tavaszi szél

Semana Santa, kötéltánc és tavaszi szél

2020. 04. 14., k - 17:32
0 hozzászólás

A család és karrier között egyensúlyozó tragikomikus kötéltánc ijesztőbb és röhejesebb is lett egyben.

Aréna
Karanténnapló Sevillából 5.

A 20. napon

bejelentették a kijárási tilalom meghosszabbítását április 26-ig, és azt rebesgetik, hogy még ennél is tovább tarthat, bár egy május közepéig hosszabbított szükségállapotot teljes kijárási tilalommal már nem akar egyöntetűen megszavazni az összes párt. (Szerencsére, itt 15 naponta újra kell szavaztatni a szükségállapotot, nem lehet határidő megadása nélkül teljhatalmat osztogatni és az adott krízis szempontjából teljesen irreleváns törvényeket hozni.)

Egy fél napra visszakerülök a düh fázisába, mert egyszerűen felfogni nem bírom, hogy a 21. században az egyetlen védekezés egy középkori protokoll. Úgy értem, április végéig rendben van, de, hogy hat hét után se tudjanak más megoldással előállni ezek az okos politikusok - mint például a szélesebbkörű tesztelés, a kötelező és mindenki számára hozzáférhető maszkok - , hogy kicsit lazítani lehessen a karantén szabályain, az az emberek, de legfőképpen hétmillió gyerek cserbenhagyása. Maradok én szeptemberig is karanténban, ha a gyerekemet napi egy órára kivihetem a napsütésbe a ház körül futkosni, nem kell közüzemi díjakat és albérletet fizetni, ingyenessé teszik az internetet és megkapom a GDP után járó alapjövedelmet.

Bár eddig is tudtuk, most talán végre fel is fogjuk és legalább félig komolyan vesszük, hogy a munkák többsége otthonról (békeidőben kávézóból, coworking irodából és tengerpartról) is végezhető, nem szükséges, sőt, sok esetben kontraproduktív az ipari forradalom gyáraihoz igazodó munkahely és munkaidő fogalom. Az otthonról nem végezhető munkák többségéről pedig reményeim szerint végre felismerjük (nem feltétlenül a focistákra gondolok itt), hogy annyira esszenciálisak civilizációnk és társadalmunk fennmaradása, de még a jelenlegi gazdaság működése szempontjából is, hogy a járvány lecsengésével nemcsak a lakásukba zárt, karanténnaplót író kisembereknek, hanem a politikai elitnek és a cégek vezetőinek is újra kellene gondolniuk ezeknek az embereknek a megbecsültségét. Különben anélkül hagyjuk magunk mögött a világvégét, hogy kicsit is felnőttünk volna. Akkor Albert úgy adja oda gyermekkorának második évét, lemondva természetről, friss levegőről, bölcsis cimbikről és a nagyikhoz való hazalátogatásról, hogy utána nem kap egy fokkal sem jobb világot.

Jövőre nem akarok drága partikra vörös szőnyegen bevonuló filmsztárokat és focistákat látni. Nővéreknek, orvosoknak, kutatóknak, szociális munkásoknak, taxi- és buszsofőröknek, áruházi dolgozóknak, postásoknak és mezőgazdaságban robotolóknak terítsék a lába elé azt a bizonyos szőnyeget és a pezsgős, kaviáros asztalt.

28 nappal később kötélen táncolva

Albert március 14-e óta nem hagyta el az ötven négyzetméteres lakást. Egyszer sem. Nincs kert, nincs ház körüli futkosás, vagy kirándulgatás oda ahol állítólag úgysincs senki. Számára eltűntek a fák, a puha fű, vagy a kergetnivaló galambok. Nincs csúszda, hinta, se megmászni való lépcsők és nincsenek egyidős pajtik sem. A bölcsiből küldött videók sem érdeklik már, lekonyult szájjal löki ki a kezemből a telefont, amikor lejátszom neki kedvenc óvónénije videó üzenetét. Érzékelem, hogy jóval többet vár ebben a helyzetben tőlünk, mint amit tenni, adni képesek vagyunk. Pótolnunk kellene számára azt a világot, amit épphogy csak kezdett felfedezni és örömöt meríteni belőle, már el is vették tőle. Vajon éppen kollektíven traumatizáljuk a gyerekeinket?

Egyszerűen nem vagyok elég. Se anyaként, se társként, se munkaerőként. Ezt fejti ki jóbarátnőm egyik késő esti telefonbeszélgetésünk alatt és nagyon is értem, érzem, miről beszél, pont ebben a lelkiállapotban vergődöm én is. Nem mintha az elégtelenség nem lenne állandó alapzajként amúgyis jelen a dolgozó anyák fejében, de most valahogy a család és karrier között egyensúlyozó tragikomikus kötéltánc ijesztőbbé vált, eltűnt alulról a gyér védőháló. Az egyensúlyozás mutatványa félelmetesebb és röhejesebb is lett egyben.

Épp ezért látlak téged, dolgozó, kisgyerekes anya és apa, aki ezerrel multitaszkingolsz, csapongsz az excel táblák, a miatökömetfőzzekebédre, a sógyurma készítés és a bilitréning között. Már észre sem veszed a billentyűzetedre ragadt lekváros kekszet és bárminek is fogsz neki, jó esetben csak ötpercenként szakítanak félbe, és örülhetsz, ha olyasmivel, hogy nézd, szétkentem egy legyet a falon nem pedig ordítva, mert épp fejest ugrott a gyerek a székről a mediterrán kőpadlóra. A partnerednek gépiesen, vagy morogva vagy egyáltalán nem válaszolsz már két napja. A munkában úgy kell tenned, mintha nem lenne gyereked, szülőként pedig, mintha nem lenne munkád. Látom, ahogy a fürdőben rejtőzöl a telefonoddal és egy nagy adag bűntudattal, vetsz egy fáradt pillantást a szennyeskosárból kifolyó ruhákra, majd fásultan a fészbúk faladat görgeted, ahol óhatatlanul is szembejönnek a sarkos, egydimenziós bölcsességek, (erről szebben, bővebben ír Bene Zoltán szegedi járványnaplójában , amitől kedvem támadt újra megnézni a Flatland című, Edwin A. Abbott regényéből készült animációs filmet) meg szembejön a coach, aki tanácsokat ad, hogyan dolgozz produktívan otthonról, egy szót sem ejtve arról, hogy mindezt mégis hogyan, egy kisgyerek mellett, akit a másik szülő nem vihet el egy sétára sem. Egyébként, lehet, hogy eddig is otthonról dolgoztál, és ha mégsem, akkor is bizonyított, hogy otthonról dolgozva alapból produktívabb az ember. A valódi nehezítő körülményről viszont, mintha senki nem venne tudomást, pedig most sokan vagyunk ebben a kötéltáncban. Aztán lejjebb görgetve újabb posztban vagy kommentben már szól is valaki késelő szavakkal, számodra megmászhatatlan morális magasságból, hogy hát eddig nem az volt a bajod, hogy nem tölthetsz elég időt a társaddal és a gyerekeddel, most majd aztán megtudod, hogy mi a család, mi nem az, mi a házasság, mi nem az.

Látom, ahogy félholtan olvasod a mesét és miközben a kuflik befoglalnak egy kupacot az elhagyatott réten, ahová most te is nagyon vágysz, az agyad másik fele azt mérlegeli, lesz-e erőd az éjszakai túlórához, hogy felkészülj a holnapi mítingre, vagy elmosni a tornyosuló, koszos edényeket, de egyre jobban vonz a hűtőben, éppen mindenféle ételszagot magába szippantó, kupak nélkül maradt vörösbor.

Látom, ahogy fájdalmasan szembesíted magad a felimeréssel, hogy soha nem fogsz tudni versenyezni Jólfésült kollégáddal, aki, ha vannak is gyerekei, akkor is zavartalanul dolgozhat, ha akar, megállás nélkül, motivációs coachokkal épülhet és tiszta, frissen vetett ágyba hajthatja, egészséges óraszámú, zavartalan álomra a fejét, akkor is, ha soha nem kellett ágyneműt húznia (utoljára talán kollégista korában, amire a mai napig büszke).

Látlak, még akkor is, ha a társadalom nagyrésze számára láthatatlan vagy. 

Nem érek fel a motivátor guruk morális magasságaiba, hogy onnan bármilyen tanácsot is ledobhassak neked, azon kívül, hogy ne adj kupak nélküli filctollat a gyerek kezébe, ha épp a fogmosós dalt nézi a YouTube-on. Idelentről csak egyéni életképeket látok, például, hogy ma egész nap a képernyő előtt ült a gyereked és csak nassolni volt hajlandó, abból is valami egészségtelent. Mégis szeretve volt, mégis biztonságban volt. Látom, hogy napok óta csak ingerülten tudsz a társadhoz szólni. Mégis szereted. Szülő vagy, társ vagy és tudsz szeretni. És látom, hogy a legteherbíróbb munkaerő is vagy, a legtehetségesebb kötéltáncos. (Csak a főnökök nem látják, a vezetők igen.) Szintén idelentről talán jobban látszik a valóság is, hogy a túlélés ideje van most, nem az év szülője, házastársa, dolgozója versenyé. Bizonyos értelemben egyszerű idők ezek.

Semana Santa

Ez egy napló, így vannak kötelezően megemlítendő dátumok, akkor is, ha teljesen jelentéktelen napok kötődnek hozzá. Pedig, amikor októberben Andalúziába költöztünk, tudtuk, hogy az itteni húsvétolást nem szabad kihagyni. A legnagyobb ünnepük, egy hétig tart, látványos körmenetekkel és mindenféle egyéb fiestával. Szerettük volna élőben is látni a fura süveges Nazarenok vonulását és a Nagypénteken fekete csipkefátyolt magukra öltő sevillai asszonyokat. Tudva, hogy milyen fontos és szeretett ünnepről van szó, már meg sem lepődtem a barátok által megosztott vicces-szomorú videókon, ahol a lakásukba szorult spanyolok, valahogy mégiscsak próbálnak eleget tenni a Szent Hét hagyományainak. A legjobb talán a macskáját egy vasalódeszkán körbehordozó srác, a nagypénteki passió menetét rekonstruálva, süveg helyett törölközővel a fején.

Az andalúz Húsvét megismerése helyett, idén megtanultam hagymahéjjal tojást festeni, nem sütöttem kalácsot, mert nincs sütőnk, meg amúgyis ronda lett volna a végeredmény, Lucas kutyánkat se öltöztettem be nyuszinak, viszont beléptem a Repülő Spagettiszörny Egyháza Facebook csoportba (The Church of the Flying Spaghetti Monster). Ez utóbbit abból a megfontolásból, hogy amikor legközelebb kifutnék a világból, de végül mégiscsak a budiba zárkózom be a telefonommal, a WHO hírei, Sánchez és Orbán bejelentései és segítőkész coachok jótanácsai mellett, valami lélekemelően agyament szarkazmust is olvassak. 

Vasárnap aztán, a korábban már említett önjelölt DJ szomszédunk a Tavaszi szél vizet áraszt népdalt játszotta le teljes hangerővel, itt, egy Sevilla melletti kisvárosban, ahol nemhogy magyarok, de külföldiek se nagyon élnek.

Sevilla, 2020. Április 13.