Sirokaï Mátyás: A fák színe előtt - GFK300

Sirokaï Mátyás: A fák színe előtt - GFK300

2016. 03. 03., cs - 18:22
0 hozzászólás

A DRÓT és a GALAKTIKA együttműködésének keretein belül, a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat 300. darabját Sirokaï Mátyás írásával ajánljuk lapunkon. A hamarosan megjelenő antológiában olyan írók fantasztikus novellái olvashatók, mint például Benedek Szabolcs,  Arthur C. Clarke, Hász Róbert, Nemere István, Ian Watson, egészen pontosan 25 (!) szerző írása. Részlet és ajánló a DRÓTon.

Sirokaï  Mátyás 

A fák színe előtt

Ahogy a kiszáradt patakmeder fölött átívelő hídhoz értünk, levélförgeteg kapott lábra a foltos törzsek között. Száraz csattogás hallatszott az árok túlfeléről. Krisztina a kezembe kapaszkodott, addig nem is eresztette el, amíg a magasból érkező, szaggatott ütések hangja el nem halt. Egy légiónyi hangya vonulását és a közelítő téli szelek nyelvének hidegét éreztem a hátamon. Nyugalom, suttogtam. A patakparton forgó avartölcsér lágyan elterült a földön. A hídról lefutó gyalogút ösvényekre bomlott a túlparti fák között, és nyomtalanul eltűnt a sűrűben. Zúgott a fejem, újra ott álltam a gyülekezet előtt. Mit látni jöttetek? Mintha nem is az én számból csaptak volna ki néhány órája a Szentlélek lángjai, idegenül csengett az erdőben az Ige visszhangja. 

Menjünk, szólalt meg mögöttem a feleségem. Tettem egy lépést a túlpart felé, de megszorította a kezemet. Ne arra, hazafelé. Az Úr templomát látni jöttünk, mondtam fennhangon, de egy szélroham megakasztott, és egyszerre nevetségesnek éreztem magam a fatörzsek oszlopcsarnokával szemben. A fák színe előtt, gondoltam. Menjünk, mondta újra, de nem mozdult. Madárrikoltás hasított a levegőbe, talán holló, gondoltam, aztán újra a kattogás, ami túl hangos volt ahhoz, hogy egy fakopáncsra gyanakodva figyelmen kívül hagyjuk. Biztosan két ág verődik egymáshoz, jegyezte meg Krisztina. Biztos, mondtam, de közben Dr. A. Sch. szavai jártak a fejemben. Az erdő tökéletességét semmi sem fejezi ki jobban, mint hogy az ágak mindig gondosan elkerülik egymást, a leggyönyörűbb, néma harmóniát zengve felettünk a magasban. 

Gyere, húztam magam után a hídon, aminek deszkáit felpuhította az eső, de az erdő őrlőfogai még nem hagytak rajta mély nyomokat. Láttam, ahogy egy vaddisznó felmerészkedik rá, agyarait kíváncsian dörzsöli az ismeretlen szagokat hordozó korláthoz. Az oszlopok sebeibe moha telepszik, apró gyökereit a rostok közé ereszti. Egy vihar meglazítja a csapolásokat, a fagy ékké feszíti a hézagokban felgyűlő vizet. Tavasszal a patak megárad, és az erős sodrás feláztatja a földet, amin a pillérek nyugszanak. Egy királyi termetű szarvas bőgésére sárlavina indul el a hegyoldalból, köveket, ágdarabokat sodorva magával átcsap a hídon, amitől az eresztékek süllyedni kezdenek, és megérzik az erdei humusz lassú táncát.

Arra ocsúdtam fel, hogy a feleségem elengedte a kezemet. Vissza akarok menni az autóhoz, mondta. A nap még jóval a hegyek fölött járt, az eget hosszan elnyúló, szürke felhőlepel osztotta ketté. Már közel jártunk. Az utolsó faluban, ahol az autót hagytuk, azt mondták, a hídtól egyenes út vezet a Vadlátó tetejére, onnan pedig már látszik a Dongó. Tudod, hogy nem megyek vissza, amíg nem látom a saját szememmel, válaszoltam. Nem nézett rám, a völgy túloldalán emelkedő hegyoldalt fürkészte. Gúlákban álltak a fatörzsek, mintha valaki sátrakat emelt volna az egyenes, szürke törzsekből. Valami egymásnak döntötte a fákat, hogy elbújhasson az égbolt tekintete elől, gondoltam. A fatörzs-kúpok úgy meredtek ki az agyagos talajból, mintha földbe ásott rakéták lettek volna. Szeretnék ennek a végére járni, mondtam, és a bükköstől elfordulva újra elindultam. 

A következő fél órában nem szóltunk egymáshoz, hátra sem nézve kaptattam felfelé a meredélyen. Krisztina néhány méterrel lemaradva követett, de tekintete mintha égette volna a hátamat. Az októberi napsütés bevilágította az egész életemet, az ágak közé font pókhálóban Isten kifürkészhetetlen szeretetének jelét láttam, a ragacsos szövedékben vergődő rovarokban pedig Krisztust, amint számon kéri atyja hűtlenségét. Madarak verdestek felettünk az ágak vesszőkosarában. A sekély talaj hullámokat vetett lépteim alatt, ha behunytam a szemem, éreztem arcomon a ritkuló lombokon áttörő fénysugarak érintését. Mit látni jöttetek?

A hang közvetlenül mögöttem suttogott. A sáros gyökerek motozása egyszerre megszűnt, s az erdő mintha velem fordult volna, ahogy hátranéztem. Krisztina nem volt sehol. A törzsek rezzenetlenül néztek vissza rám, egy levegőben csónakázó falevél útját egész az avarig követtem. Rothadásszag csapta meg az orromat, gombák tenyésztek minden letört gallyon, kifordult gumón, elhullt állaton. Egyszerre mindennél valóságosabbnak tűnt az erjedés, a dögevők szelíd munkája, a lassú tüzek lobogása. Krisztina láthatatlan tánca, ahogy őt idézték a hirtelen karcsúsodó ágak, váratlan hajlatok, merész csavarodások. Bármelyik törzs mögül előbukkanhatott volna, az illatát még az orromban éreztem. A nevét kiáltottam, remélve, hogy csak elbújt gyerekes bosszút állni rajtam, amiért észre sem vettem, hogy lemaradt. A hangom betöltötte a hegyoldalt, végigzúgott a kopott sziklatérdek fölött, le egészen a völgyteknő sűrűjéig és egyenesen át a távoli visszhangot kongó szemközti hegyoldalig. 

Vándorfények járták a hegytetőt, mire továbbindultam. Arra jutottam, hogy Krisztina dühös rám, visszafordult, és talán gyűlöl is, hogy az Úr dolgait kettőnk elé helyezem. Átkoztam magam a figyelmetlenségemért, de addigra már mindegy volt. A Dongó hívogatott, mint távoli harangszó a híveket, én pedig mentem, mint aki sziklákat készül megmozgatni a hitével.

 

(a folytatás a 300. c. kötetben olvasható)