„...a sors kiabál / a hangosbemondóból / ismeretlen / nyelven” - ANASTASSIA VEKSHINA ÚJ VERSEIBŐL 1.

„...a sors kiabál / a hangosbemondóból / ismeretlen / nyelven” - ANASTASSIA VEKSHINA ÚJ VERSEIBŐL 1.

2016. 01. 30., szo - 17:40
0 hozzászólás

Anastassia Vekshina, orosz költészet, orosz irodalom, Moszkva, világirodalom

ANASTASSIA VEKSHINA

ÚJ VERSEIBŐL 1.

 

(először)

először

mintha követ nyeltél volna amit soha nem tudsz megemészteni

aztán egy könny igen onnan a bal szemedből

és végül

már nem érdekel hogy soha nem lesz

semmiféle folytatás

vagy csupán

a stáblista a szereplők

és a filmgyár nevével

azután semmi 

 

kavicsok tengeri kagylók és száraz

levelek amiket hajdan a szülők

hoztak melegebb tájakról

és nagyapa vendégszereplése

és dédapa aki egy kosárban jutott át

éjjel az államhatáron

nekem ezek mind a gyermekkoromról szólnak

dióhéjban a Föld története

 

a könny a szemből

mondom éppen a balból legördült

mentem az utcán szédültem elestem semmire sem emlékszem

választani még nem késő

kapkodva kézzel-lábbal mint álmomban

és alulról látni a világot és átváltoztatni

kavicsokká kagylókká de tarts ki

számodra mindez hasznos lehet

 

amikor felébredünk

képzelt köveket szorítunk öklünkben

 

és végül

 

kilépsz az állomásról reggel 

minden tiszta itt megvártak

itt várnak kiáltja a sors

a hangosbemondón át

 

a sors kiabál

a hangosbemondóból

ismeretlen

nyelven

 

(mindenszentek)

mindenszentek van, a város lakói templomokba tódulnak.

íme egy család, két majdnem felnőtt fiú, a bajszos apa, s az anya.

a szülők kéz a kézben mennek, csevegve valamiről.

a fiúk egymástól is külön, kezüket szkeptikusan zsebre dugva,

őket zavarják ezek a vasárnapi séták.

 

egyik ismerősöm gyerekkorában elkerült Pszkovból,

de ott maradtak a barátai és a barátnője.

újra meg újra hazaérkezik, erről nem mond le,

s a pszkovi nagymama várja svéd unokáját.

 

valami soha nem szakad el köztünk,

betonba növény nem ereszt gyökeret,

az egyik tömbházban oroszok és észtek laknak,

és ugyanazt a tévécsatornát bámulják.

 

mindenszentek napján a temetőben ezernyi gyertya ég,

mind külön-külön, de távolról ez a lángok tengere.

amikor hazaindulsz vasárnap este,

gondolj majd rám.

 

(ha összeházasodunk)

ha összeházasodunk táncolni megyünk

megtanuljuk a szambát rumbát csacsacsát tangót

vasárnap se isszuk le magunkat

néha egy kicsit beadjuk a gyerekeket a megőrzőbe

szent krónikák olvasói rajonganak értünk

büszke lesz ránk majd a hazánk is

nos ez az amit itt az ideje eldönteni

 

(Szokolay Zoltán fordítása)

 

ANASTASSIA VEKSHINA 1985-ben született Moszkvában. Miután diplomázott orosz történelemből és filológiából Észtországban és Lengyelországban folytatta tanulmányait, és ott is doktorált, témájául Dosztojevszkij írásait választva. Több rangos díjra jelölték, verseit lefordították olasz, német, lengyel, angol, horvát, szerb, litván nyelvekre. Ő maga is fordított lengyel költőket oroszra, többek között Czesław Miłosz, Wisława Szymborska, Tadeusz Różewicz, Marcin Świetlicki, Andrzej Sosnowski, Roman Honet, Adam Wiedemann és mások verseit. Két alkalommal is (2009 és 2010) részt vett a "Castello di Duino" nemzetközi költészeti találkozón Triesztben. Jelentős műfordítói tevékenységet végez, a lengyel és az orosz kultúra közötti párbeszédet és megértést elősegítve. Magyarul a DRÓTon jelennek meg először a versei.