A sóvárgás démona

A sóvárgás démona

2019. 06. 27., Csü - 10:48
0 hozzászólás

Mező Mihály két verse a DRÓTon!

 

Mező Mihály

Mező Mihály

Mező Mihály két verse

Asszociációk szabadon

Nadrágomon csíkok gyűrődnek keresztbe,
hiába a cél keresztje,
csavarodik a lét morgása,
kapaszkodik egymásba a kény, és a kegyelem.

Te szó, ki jössz elő
a találékony mindennapokból,
emeld kalapod az alábukó sárgás fény előtt,
és legyél a pillanat kelléktára.

Másságom oly mesteri,
hogy nem tud mit kezdeni
a mosttal.
Hát Holddal kél a Nap?
A madarak, kik útjukat sem tudván,
át tavaszon s pusztán
húznak felettem,
nem érzik a szabadság béklyóit.

Miért kell lássak,
ha így minden kontraszt gyalázat? 
Miként lehettem
e hővel sózott fagyhalálnak
ily esetlen görcse?
Mindig mások találnak meg,
mindig magam leszek beteg,
és mindig újjászületek.
Csak azért, hogy átgondoljam:
kapartam-e elég mázat,
vagy a maradék alázat
már kiveszett belőlem?

Hősöm erőtlen,
buta és zavart,
bár ezt a kavart
én alkottam, ím.
Halálom nem lesz kín,
inkább felszabadulás.
A hatás
annál inkább valós,
minél inkább ráhajlok a létre.

És ne hazudj szemembe
te vénülő pojáca:
már nem vagy
szívszekrénybe zárva.
Ha csak teheted
légy a magadé,
és a sál,
mit fejedre csavartál,
mint a narancs héja válik majd el tőled.

Kinyitom szemem,
hogy tisztán és fehéren
újra asztalomhoz üljek.
Abroszom a pillanat,
hol cigányok boldogan hegedülnek,
majd csendes mosollyal szájukon
sorban dűlnek ki a napfényre.
Sárga-halottan,
így hallottam.
Tőlem.

A sóvárgás démona

A sóvárgás démona
Díszes dobozba zárva
Lépett előszobámba
Mint tegnapom lábnyoma
Holnapom zátonyára

Beljebb hívtam, hiszen
Már vágytam a társra
Vagy mindig csak másra
S lépkedtem a vízen
Nem volt erőm a maradásra

Magasba repített a szél
Sikoltottam: még!
Felémzuhant az ég
Úgy hittem, a kezdet beszél
De rámkacsintott a vég

A tapasztalat nagy úr
A magasság is mélység
Gyönyörömbe vésték:
Ha hamisan szól a húr
A szenvedés is érték

Kontrasztjaim és kényszerem
Csavarták ki e fény levét
Bár nyalogathatom hegét
A múltam is az ékszerem
Istenem így nyújtja kezét

 

Mező Mihály így ír magáról: „1981-ben születtem Szegeden, de Zalában nőttem fel. Pécshez is köt egy jó 10 év az életemből. Általában emberekkel foglalkozom és embereket figyelek meg. Magamat mindig. Legtöbbet pedagógusként dolgoztam. Számomra az a fontos a verseimben, hogy minél pontosabban le tudjam festeni azt, ami éppen bennem zajlik. Családcentrikus bolyongó vagyok. Bár szeretek utazni, ezen már szívesen változtatnék.”