Steam punk

Steam punk

2020. 03. 30., Mon - 08:08
0 hozzászólás

Egy ideje már sokkal inkább az újmédia felületeiről összeszedett információkra építünk, mint saját tapasztalatainkra, sokkal inkább az újmédiában keringő elméleteket szajkózzuk, mintsem saját narratívát igyekeznénk alkotni a jelenségekre a számos csatornán összeszedhető információtömeg rendszerezése és a saját érzékelésünk alapján.

 

Napló
Szegedi napló világjárvány idején 5.

2020. március 27., péntek

A pofakönyv nem csak virtuális, de alternatív valóság is. Steam punk. Sokszor nem ismerek az általam megtapasztalt realitásra, ha a pofakönyv bejegyzéseit olvasom. Ott vannak például az emberek, akik vagy másfél évtizede élnek valamelyik nyugat-európai városban, és szinte kérkednek azzal, hogy látogatóba se hajlandóak hazajönni, mégis ezerszer jobban tudják, mi történik Magyarországon, milyenek itt a hétköznapok, mint bárki, aki itt él. Kedvencem az a fiatalember, akit gyerekkora óta ismerek, s aki – gyakorta alig-alig értelmezhetően primitív – bejegyzésekben világosítja föl a nagyvilágot arról, hogy a magyar egészségügy mennyire szar, a magyar ez mennyire hitvány, a magyar az mennyire ótvar. Semmiféle kétely nincs benne. Soha. Megdöbbentő a magabiztossága, kivált annak, aki, mint én, zsenge kamaszkora óta ismeri, s tisztában van igen szerény értelmi képességeivel. Amelyeket híven tükröz bejegyzéseinek nyelvi állapota is. Gondolhatnánk, hogy azért használja azon a szinten a magyar nyelvet, amelyiken, mert régóta él más nyelvi környezetben. De nem. Korábban sem ment jobban. Persze, akinek az anyanyelve konyhanyelv, bizonyos szempontból előnyt élvez, ha más országban keresi a boldogulást. Mert bármely nyelven gyorsan eljut a saját anyanyelvi szintjére. Azt a párszáz szót és a végletekig egyszerűsített nyelvtant pillanatok alatt eléri. Eddig és ne tovább! – szólal meg akkor benne a nyelvérzék.

Ha átalakulna a világ olyanná, amilyennek sokszor vizionálták már, s amely víziókra a karantén szolgál sokaknak példaként, véglegesen a steam punkba költöznénk, s még azt a kevés kapcsolatot is elveszítenénk a realitással, amit még megőriztünk. Nem sok ez, az könnyen látható, hiszen egy ideje már sokkal inkább az újmédia felületeiről összeszedett információkra építünk, mint saját tapasztalatainkra, sokkal inkább az újmédiában keringő elméleteket szajkózzuk, mintsem saját narratívát igyekeznénk alkotni a jelenségekre a számos csatornán összeszedhető információtömeg rendszerezése és a saját érzékelésünk alapján. Ha mindenki otthonról dolgozna, a fogyasztást online rendelések révén tartanánk fönn, a fizikai jelenlétet követelő munkákat pedig robotokkal végeztetnénk, s legföljebb olykor-olykor, szabadidős tevékenységekre gyűlnénk csak össze (mind ritkábban és ritkábban, persze, hiszen egyre kényelmetlenebbé válna a legcsekélyebb mértékű alkalmazkodás is más emberekhez), a régóta relativizált valóság végképp megszűnne. Pofakönyv-bejegyzésekből építenénk világot magunknak.

A vírusoknak viszont kétségkívül nehezebb lenne a dolguk.

2020. március 28., szombat

Ma lépett életbe a kijárási korlátozás. Talán ezért, talán másért, de tegnap délután, kutyasétáltatás közben annyi emberrel találkoztam az utcán, mintha semmiféle veszélyhelyzet nem lenne.

Azt olvasom Jánosi-Mózes Emese sevillai karanténnaplójában: „Nem értek a szükségállapotok jogalkotásához, de van orrom. Amolyan lelki orr − ha létezhet lelki szem, létezhet lelki orr is − és valami azért bűzlik, nem nagyon, csak enyhén átillan a masírozó katonák között, akik annak ellenére jönnek-mennek, hogy még nincs kijárási tilalom és átérződik az emberek félelmén és bizalmatlanságán.” Valóban érzik, Emese, jó az orrod. Pedig a félelem-potenciált most nem vélt vagy valós politikai törekvésekre kellene pazarolni. (Mondom én, aki úgy érzi, ama bizonyos politikai törekvések sokkal inkább véltek, semmint valósak.) A félelem-potenciált most egészen másfelé kellene hasznosítani.

Mert szerintem Becsy András barátomnak van igaza. András Dr. Nepusz Tamás, Norvégiában dolgozó kutató számításait idézi, aki úgy számol, „hogy ha nem tartjuk be az intézkedéseket, akkor június-július a tetőzés időpontja, ha betartjuk, akkor szeptember-október.” Akár október is lehet! De, amint azt András is írja „valószínűbb, hogy az előbbi, mert az európaiak képtelenek betartani az utasításokat. A türelem és engedelmesség egy másik bolygó, amit mi nem ismerünk, úgy hívják: Japán és Korea. Elég egyszerűen gondolkodnak, ha az mondják nekik, hogy maradjanak otthon, akkor otthon maradnak. Hiába, primitív egy népség.

Várom már a katonákat. Nem gondolom, hogy néhány járőr katona elűzi a vírust, de legalább félelmet kelt. Mert ez a lényeg. Ezt kell csinálni. Hogy megdöbbenjünk, féljünk. Ha a szép szó mihasznaság, nem elég. Hogy az a sok köcsög takarodjon haza.”

Igen. Ilyen egyszerű lenne. Ha az ember kap egy feladatot, teljesíti. Japánban és Koreában. Európában csak akkor, ha kedve van hozzá. Vagy haszna belőle. Utóbbit azonban föl kell ismerni, meg kell látni. A vírus, fájdalom, láthatatlan.

2020. március 29., vasárnap

Kutyát sétáltatni jó. Még ha egy alig négy és fél hónapos, domináns tökmagot, akkor is. Kivált, ha hármasban sétálunk: a kutya, a feleségem és én. Az utcákon ma jóval kevesebben vannak. Mifelénk, Alsóvároson egy icipicit alacsonyabb a mai népsűrűség egy „normális” vasárnapinál. És nagy ívben kikerülhetők a kocogók, kutyasétáltatók, tollaslabdázók. A templom mellett, a Váradi utcán végig, egészen a Szabadság térig. Tódi, a kutyánk nagyon élvezi. És mi is.

A szüleim ezzel szemben egyre kevésbé. Eddig két-három naponta mentem hozzájuk, most abban maradtunk, hogy csak akkor, ha nagyon muszáj. Ez egy lehetetlen dilemma. Az a gondoskodás, ha távol maradsz. Ha mégis menned kell, ridegen, biztos távolból. Semmi gyöngédség, semmi érintés. Patt.