Svégel Fanni versei

Svégel Fanni versei

2015. 01. 23., p - 11:49
0 hozzászólás

"...hogy miért kell hét előtt felkelni / munkahelyen szenvedni / holott csak / a boldogtalanságod  / enyhítésére kell a pénz / az ok vált okozattá" - Szexi költők sorozatunk első részében Svégel Fanni slammer és költő verseit elsőként a DRÓTon olvashatjátok.

Svégel Fanni

Svégel Fanni

Svégel Fanni

Svégel Fanni - Színésznövendék, slammer, a Madárlétra versblog éltetője. Költészetéről így vall: "A vers számomra eszköz. Ki akarom zökkenteni az embereket az hétköznapi életükből és rábírni őket, hogy kezdjenek el gondolkodni, vegyék észre maguk körül a világot és ne érezzék magukat olyan kényelmesen benne. Változásra mindig szükség lesz. Ráébredés, döntés, cselekvés." Ma este (2015.01.23) Szemző Zsófia kiállításával indul a 2015-ös programok sora a Műhelyben. A kiállítást Svégel Fanni, slam poéta nyitja meg. Esemény itt.

vattaszappan

vattaszappan felhők közt térdig merülök a sárban
keletre indulok
a nap kering felettem
űrmajmok táncolnak a bolygók fenekén
a sivatag homálya elűzi a lidérces álmokat
álmomban újszülött antilop vagyok a szavannán
nem látszanak a csíkjaim
pedig hegyeket másztam értük
ott ahol a világ burka megrepedt
és az érzékelés szilánkjai kiperegtek
a könnyű fátyolerdő rabtartó magányából
fogyó izmaim belefeszültek
az éterbe szökő test azonosítatlan lebegésébe
ahol nincs élet és nincs levegő
nincs boldogság és nincs üresség
nincs tér és nincs szándék
csak az van amit az áramló tudatfolyó
tengerbe ömlő bizonyossága
magában hordoz és elenged
mert a változás állandóságában
szükségtelen az egyetlen valóságba való
kapaszkodás
hátán hordoz a szél
az ősdzsungel indái közt
és az üveggömb mint rugalmas kövület vár és hajnaltájt megtalál

kérded hogy miért

kérded hogy miért
elfeledett nyelveken üvöltünk az éjszakába
hogy hogyan
angyalszemű szárnyatlan fiai az időből kiragadott
elhaló múltnak
a feneketlen mélység magasztos tartalma
az új korok állataiban
testet ölt majd elhamvad
az értelem szikrái közt
tüzet gyújtva az emberek fényoltárai felett
prémekbe burkolódzva
lehel üstdobok korlátlan hatalma üzenetet
a szaladó idegenek vállára
milliónyi fénypont teremt
változást az ismeretlen szavak elnyúló birodalmába
szegődött rozsdás fatörzseken
láncindák pezsegnek fel
a víztükör eleven változó
reménységébe ültetett mitikus
királyüldözők palotáit
elborítva savval és vérrel
hogy a tisztás megzavart népe
melléjük szegődjön magyarázatul a megfejthetetlen
nyelvezet őskövületeire
azt üzenik bárki lehetsz
azt üzenik bármi lehet
kérded hogy miért
hogy hogyan
és a világmindenség feletti lények
egy elfeledett nyelven suttogják az éjszakába
hogy hogyan

halász vagyok

halász vagyok a belváros szeméttengerében
macska vagyok
vastag porrétegbe takarózva
szerzetes vagyok
összefonódott koszos talpakkal
máktea vagyok
kiömlött zaccos papírfólia
penészfolt vagyok
vízben úszó nihilgombóc
papírfecni vagyok
bennem hagyod gondolatod
fa vagyok
téli festékkabátban
elvakart seb vagyok
ne kérdezz.nem válaszolok
lassan mozgó felhőtömeg vagyok
szélcsendben megállhatok
pohárszív és fülesbögre
árnyra vetett hitvilága a földnek
gomolygó füstben
farkasok lelnek otthont
és én maradok
az örök változó
élettelen kőlenyomata
a szellemekkel táncoló
elszökött világ
utolsó kutatója

a villogó neonok közt

a villogó neonok közt
egyedül állsz a mozgólépcsőn
és vársz hogy valaki
valaki más
jöjjön és akkor talán
lehetből nem lehet több
várat felhúzni
csak a választ kéne megtudni
hogy a sárga vagy a piros
gumikesztyűt vedd fel
hogy a kék vagy a piros
bogyót vedd be
hogy a fehér vagy a piros
nyulat lövik le előbb
és nincs mentség
kifogás
ájulás
beleszédülsz a valós idő
korlátlanságába
meg az egészségügy pontatlanságába
hogy miért kell hét előtt felkelni
munkahelyen szenvedni
holott csak
a boldogtalanságod
enyhítésére kell a pénz
az ok vált okozattá
de a lámpa nem vált át
te meg ott állsz a pirosnál
és nézed a száguldó világ
feltáruló arcát
ahogy szakad szét a bőre
mert nem viselheti
a szégyene foltját sem
ülünk a járdaszegélyen
szótlan
ketten
ugyanazokkal a gondolatokkal
a fejben
marad kimondatlan
apró rezdülés a gyomorban
a szívben meg nyomorog
a félsz
pedig épp hogy csak most élsz
igazán
hiánytalan szeretetből
épülő légvár
papírmasé katonái vagyunk
a ló meg kidöglött alólunk
a fecske messze szállt
nem röpül ki újra
megnyugodna ha tudná
hogy rajta kívül nincs
csak benne izzik az egész világ