Szent foci?!

Szent foci?!

2021. 07. 13., k - 15:40
0 hozzászólás
Miért nézünk egyáltalán focit, és a sport látványán, valamint élvezetén túl mi lehet a labdarúgás egyik, lehetséges kultúrtörténeti és társadalmi funkciója?
f
Illyés Bence írása

Az alábbi írás arra próbálja megtalálni a választ, hogy a sportpályák, azon belül is a futballpályák, mint olyan mesterségesen kialakított terek, ahol egy adott szabályrendszer előírásai a lehetőségek szerint messzemenőkig érvényesítésnek, milyen kölcsönhatásban van a játékot élvezőkkel, akik minden esetben egy olyan társadalom tagjai, ahol az adott „játéktér” azaz magának a társadalomnak a szabályai messzemenőkig és sokszor következmények nélkül áthágásnak.

A játéktér, mint a társadalmon belüli, mesterségesen létrehozott szabályok alapján működő struktúra

megértéséhez egészen a történelem kezdetéig kell visszamenjünk. Az emberi közösségek születésüktől kezdve, eleinte isteni eredetű parancsolatokra, majd az isteni ítélkezést a földi környezetben foganatosító bíróságokra hivatkozva végtelen számú törvényt, szabályt és betartandó parancsolatot hoztak annak az ideának az érdekében, hogy egy igazságos, lehetőleg egyenlő és jogszerű közösségeket hozzanak létre, amelynek szabályrendszerét a benne élők azonos módon fogadják el és alkalmazzák magukra.

Hammurapitól a Tízparancsolaton át az amerikai Alkotmányig készültek törvények, amik aztán rendre elbuktak a valóság próbáján

– az emberek egyrészt nemhogy nem tartották be ezeket a törvényeket, de ráadásul még olyan társadalmak is jöttek létre, ahol szabályok áthágói nagy részének nemhogy büntetés nem járt, hanem akár vezető pozícióba is jutottak. Természetesen ennél még jóval hamarabb, az egyenlőséget és az azonos jogokat megcélzó társadalmak előtt kiderült az is, hogy egyesekre más szabályok vonatkoznak, mint a többségre. Az egyenlőség és objektív igazságosság területén a társadalomépítés sikertelen kísérleti között egy olyan terület volt, ahol a törvények által szabályozott ideális világot sikerült legalább megközelítőleg megalkotni: ezek voltak a játékterek, és a belőlük kinőtt sport világa.

A futball összes szabályát a résztvevő játékosok mindannyian - ellentétben a társadalom tagjaival-magukra nézve szigorúan érvényesnek tekintik, ami természetesen nem egyenlő azzal, hogy adott esetben, amennyiben a helyzet azt kívánja, ne hágnák át azokat. Ugyanakkor

a való élettel ellentétben a fociban ez szinte mindig igazságtételt, vagyis a játékvezető részéről az adekvát büntetés kiszabását, illetve ennek hiányában széleskörű felháborodást von maga után.

A játék talán éppen ezért „szent”, ahogy azt igen gyakran szokás emlegetni – természetesen nem a sportnak vagy az azt övező pátosznak van szakrálisnak mondható tartalma, hanem annak amit a játék szimbolizál, vagyis a hétköznapi hazugságokkal és csalásokkal szemben, illetve azok felett álló, a játéknak mint jogszerűségen és igazságon alapuló emberi konstrukciónak van egyfajta szentsége, azaz elválasztott mivolta.

A játék, és elsősorban a futball tehát mint társadalmi konstrukció arra is hivatott, hogy kiszolgálja az emberekben természetes módon meglévő, és a hétköznapokban hiányérzetként megjelenő igazság iránti igényét.

A foci eredetéről

A korai játékokról, csak néhány relief maradt fenn, de szinte biztos, hogy a harcias azték és a maja kultúra is egyaránt ismerte és gyakorolta a rituálét.

- a Literán Weiner Sennyey Tibor kapcsolódó miniesszéjét olvashatjátok 2016-ból.

Bár messzemenőkig banális állításnak hangzik, de hasonló tudatalatti igényeket szolgál ki ennek alapján egy EB döntő, mint egy happy end-el végződő hollywoodi film, amelyben minden alkalommal a jobb érvényre jutását élhetjük át. Hiszen a köznapi értelemtől kissé ellépve már biztonsággal kijelenthetjük, hogy a mindig a jobb csapat nyer, értsd: a játék szabályok szerinti célját, azaz a gólszerzést jobban érvényre juttató csapat diadalmaskodik a másik felett akkor is, ha az egyébként minden más tekintetben, a pályán és azon kívül is, magasabb kvalitásokat mutat.

A játéktér egyúttal a társadalmi és a személyek közötti egyenlőség tere is volt mindig is, hiszen a való élet  gyakorlatával ellentétben nincs tekintettel rangokra, vagyonokra és társadalmi pozíciókra, azaz megvalósul egy olyan látszólagos, ugyanakkor sok elemében tényleges egyenlőség is, amely megkülönbözteti a hétköznapjainktól a játékot.

Az esélytelen kiscsapatnak is elég „csak” nyernie a jóval esélyesebb, vagyonosabb, híresebb, profibb, stb csapat ellen, amihez magán a pályán (azon kívül természetesen nem) ugyanazok a kondíciók állnak rendelkezésére neki is, mint az ellenfélnek.

Ugyanaz a szabály vonatkozik (és alkalmazódik is) Mbappére, mint Kleinheislerre, amely lássuk be, ugyancsak igen messze áll attól a tényleges joggyakorlattól, amit a való életben megtapasztalunk. A játék nézőinek így projekciós területként is szolgál a futballpálya, ahol a saját életünkben érvényre nem juttatott érdemeink, ügyességünk, tehetségünk vagy akár elfojtott vágyaink beteljesülését is átélhetjük akár csapatunk győzelme során. Más szóval: a helyrebillent igazságosság, a dolgok jogos elrendeződésének rendjét is csodáljuk ilyenkor, már ha erre van lehetőség.

A csodáktól, a csoda átélésétől egyre inkább megfosztott fogyasztói társadalomban sajnos az ilyen meglepetések (mint pl a Leicester City 2016-os angol bajnoki címe) egyre ritkábbak, ez ugyanakkor éppen, hogy még jobban felerősíti az emberek belső vágyát a népmesei hagyományokból és a vallási tanításokból is jól ismert legkisebb, legesélytelenebb győzelmének áhítására, amelynek igazából tét nélküli, ugyanakkor emocionálisan feltöltő átélését a játékok és a sport biztosítja leginkább a hétköznapi ember számára.