Szolgálunk, vagy kihasználunk bizonyos értékeket?

Szolgálunk, vagy kihasználunk bizonyos értékeket?

2020. 09. 30., sze - 10:07
0 hozzászólás
„Aztán szétnézek az instagramon és azt látom, hogy tobzódnak azok a tartalmak, melyek a Glamour gála hölgyeit ünneplik és prezentálják különböző tervezői ruhakölteményekben, híres tervezők által megtervezett maszkokkal, hiszen nem mehet az ember egy ilyen díszes eseményre akármilyen maszkban. Mi ezt elhisszük? Tényleg, valóban elhisszük? Nemcsak hogy elhisszük, de húszezresével röpködnek a lájkok. Pandémia van, de nem értjük. Nem értjük a világot, mert egy nyomorult kis okoskészüléken éljük át azt, amit az érzékszerveinkkel és egy helyi kultúra és közösség kontextusában kellene ahhoz, hogy ne váljunk teljesen abszurddá és nevetségessé.” Lipcsei Mariann egy kis görög szigeten, egy apró faluban él évek óta. Véleménycikkét olvashatjátok a DRÓTon.
pierre
Lipcsei Mariann írása

Már a fejlettnek mondott országok sincsenek védve az élelmiszerhiánytól. Az egyre inkább hamisított és mérgező - már a kukákat is megtöltő - élelmiszerek bőségéhez szokott polgártársainknak csekély része képes ezt ma még elképzelni. A bizonyosság, hogy sosem fogunk ínséget szenvedni, elaltatja a tudatot, amely - úgy tűnik - csak a klímaváltozásra összpontosít.”
- Pierre Rabhi: Pénzt akarunk, vagy élelet?

Olvasom ezeket a sorokat, miközben benne élek a világban és megvan a saját tapasztalatom a lemondásról, arról, hogy milyen nem akkor és azt megvenni, amit a belső késztetéseim diktálnak. Még mielőtt valaki sajnálna, kérem ne tegye, mert a dolgokról (a feleslegről) való lemondás képessége (és egyúttal az ELÉGnek az észrevétele és tudatosítása) egy olyan alapvető képesség kellene, hogy legyen az emberben, mint a lélegzetvétel.

A feleslegre való ráeszmélés és az arról való lemondás NEM nélkülözés.

Ez egy nagyon fontos tisztázandó dolog.

Lipcsei Mariann

Szerzőnk spirituális antropológiával foglalkozik. Vizsgálja az univerzális emberi értékeket a természet és a kultúra diverzitásán keresztül, mentális egészséget, törekszik a női minőség megértésére, kibontására. Jelenleg Nisyros szigetén élek és dolgozik első könyvén. Honlapját itt érhetitek el.

Kép

Az ember rádöbben ilyen áldásos lemondásokra kényszerítő helyzetekben, hogy mekkora feleslegekkel élt azelőtt, hogy mennyi "kényszertáplálékot" vett magához (minden értelemben), ami nem csak saját szervezete számára felhalmozott méreg, de a külvilágban is valamilyen formában azzá válik (termelés, gyártás, csomagolás, szállítás, hulladék). A piac termel, a tudatipar termeli az igényeket, a profit meg van határozva és a számoknak jönni kell. Persze minden gyártó ma már baromira zöld, a brand identitás része a "jóemberkedés" valamilyen formája. Mi pedig bevesszük az összes cumit, sőt! Olyanok akarunk lenni mint a brand-ek. Coolok, adományozunk egy másik földrészen történő katasztrófa kapcsán, azt kiposztoljuk, had lássa mindenki, de saját élő környezetükkel semmilyen szerves kapcsolatban nem állunk.

Nem feltétlenül csak azért viselkedünk így, mert hiányosak az információink, nincs meg hozzá a kellő neveltetésünk, empátiánk, leföldelt valós érzékelésünk arról, ami valójában fontos és él. Hanem azért is, mert a világban zajló folyamatoknak áldozataivá is válhatunk olyan módon, hogy érzelmi, mentális egészségünk csorbulása bizonyos dolgok túlfogyasztásába taszít bennünket, és ez alatt a különféle frusztrációkból, fájdalmakból eredő függőségekre gondolok. Szinte gyerekjáték fenntartani a feleslegek fogyasztását érzelmileg, mentálisan éhes emberek körében.

Az ember - ha le kell mondania dolgokról - megtanulhatja azt is, hogy amikor valódi táplálékot vesz magához, abból egyáltalán nem kell sok, hiszen abból nagyon kevés is táplál.

Amikor csak kevésre van lehetőség, az ember igyekszik azt választani, ami őt a leginkább táplálja - rá van kényszerülve. És ami a testet legjobban táplálja, az helyi, friss, szezonális, a legkevésbé feldolgozott, egyszerű, szeretettel megtermelt, elkészített és elfogyasztott étel. Minél kevesebb "táplálék" van abban, amit magunkhoz veszünk, éhségünk annál jobban nő - hisz ezekkel nem lakunk jól. Érzelmi, mentális és fizikai értelemben sem.

Ahogyan beszélgettem itt egy-egy görög faluban a helyiekkel, azt vettem észre, hogy a hagyományos étkezésük alapját a következő pár dolog képezi: olívaolaj, kovászos kenyér, valamilyen helyi sajt, friss helyi zöldségek, tengeri só, szárított oregánó és egyéb helytől függő fűszernövények, vadon termő zöld füvek, melyeket megfőznek, friss citromlével és olívaolajjal locsolják, vagy nyersen salátába aprítják, gyümölcs/szárított gyümölcs, esetleg méz / szőlőből készített szirup, melyet a világháború alatt cukor helyett használtak és végül bor. Él még itt egy generáció, aki nem tud mit kezdeni a chips, a ketchup, a fagylalt, a csokoládé, a leveskocka, vagy a coca cola gondolatával.

Az itteni falusi emberektől azzal kapcsolatban is sokat tanultam, hogy egy késsel (vagy sparhelttel) hány tucat konyhai kiegészítőt/gépet lehet helyettesíteni, ehhez persze ismerni kell a használat módját az egyes esetekben. Ezt ember embertől tudja megtanulni. Nem akarok nyomasztóan disztópikus lenni a mondanivalómmal, de ahogy a felesleg nő (igényekben, eszközökben, ételekben, italokban), úgy veszik el vele együtt az emberi értelem és szakértelem, kézügyesség és praktikum, valamint a logikus gondolkodás is merőben csorbul. Sőt, már nincs szükség apáról fiúra, anyáról lányra átadható tudásra, ami a generációk egymással való érintkezésének szükségét szinte a nullára redukálta.

Nem tudnánk [email protected] se csinálni, ha lenne egy hosszabb áramszünet egyszer. Autonómiánk zéró,

de persze, ha megvan az új mosogatógép, vagy a huszadik melegszendvicssütő, meg a pirítós színéhez illő mentazöld kávéfőző, akkor pont az ellenkezőjét érezzük: autonóm, felnőtt, önálló, szabad emberek vagyunk, akik jólétben, gazdagságban akkor fogyasztanak, amikor csak akarnak. Az a tény, hogy éhezik a világ egy része, nem a mi dolgunk. De el sem képzelhetjük akkor, ha a kávéfőzőnk színén órákat dilemmázunk. Visszafordítom picit ezt a dolgot: azt sem értjük, hogy valójában mi magunk mennyire éhezünk a valóságra és a valódi táplálékra, amikor kávéfőzőnk színén dilemmázunk.

Másként is mondom:

az egészség csorbul, az egészre kiterjedő gondolkodás csorbul,

hiszen csupa filter (eszköz, gép, technológia, adalékanyag, ízfokozó, stb.) lesz köztem és a másik ember, köztem és a teremtett világ, annak valódi táplálékai között. Így sokkal, de sokkal nehezebb megéreznem mi táplál engem és mi az, ami szükséges, és mi az, ami már fölösleg. Leforgácsolódni a kultúráról egyúttal jelent leforgácsolódást arról a bölcsességről, amiben összetartozik az ember mindennel, ami élő, és amiben felébred bennünk az egységtudat. Ekkor már nem érezzük absztraktnak magunktól, ha valaki a világon szenved. Tudjuk, hogy minden mindennel egy rendszert alkot.

Aztán szétnézek az instagramon és azt látom, hogy tobzódnak azok a tartalmak, melyek a Glamour gála hölgyeit ünneplik és prezentálják különböző tervezői ruhakölteményekben, híres tervezők által megtervezett maszkokkal, hiszen nem mehet az ember egy ilyen díszes eseményre akármilyen maszkban. Mi ezt elhisszük? Tényleg, valóban elhisszük? Nemcsak hogy elhisszük, de húszezresével röpködnek a lájkok.

Pandémia van, de nem értjük.

Nem értjük a világot, mert egy nyomorult kis okoskészüléken éljük át azt, amit az érzékszerveinkkel és egy helyi kultúra és közösség kontextusában kellene ahhoz, hogy ne váljunk teljesen abszurddá és nevetségessé.

Kulcsár Edinát a rajongói külön kérték, hogy készítsen videót a jeles eseményre való készülődéséről. Látjuk mekkora az éhség a valódira? Hiába vesszük magunkhoz a trash-t, az nem táplál. Persze ezek a hölgyek mind a közönségük tudomására juttatják saját social media felületeiken, hogy mennyire aktív a társadalmi felelősségvállalási szerepük. Mindent megtesznek, hogy azt higgyük, őket fogyasztva a friss forráshoz járulunk, a követendő emberi egyed, az új evangéliumi ember lábainál hajlongunk lájkjainkkal. "Te is lehetsz olyan, mint én, ezért megmutatom a narancsbőrömet is, hogy lásd mennyire elérhető vagyok és valódi." Erre is gondolom megvan a megfelelő terminus a marketingben. Annyi ponton lehetne ezt a jelenséget elemezni. Olvassuk el Pierre Rabhi sorait újra meg újra, amíg össze nem kötjük a távoli pontokat egymással.

A következő kép, ami szembejött az instagram népszerű ajánlásai között, az immár nem tudom hány napja koronavírussal karanténban lévő Liptai Klaudia, aki az ominózus fotón a földön fekszik több tucat milka csokival, mivel a gyártó (talán a Danone?) kiváló marketingérzékkel azonnal reagált (ugye ezt tanuljuk az egyetemen és a főiskolán, ez a szakma csúcsa, aki ilyen leleményes) és kapott az alkalmon, hogy megajándékozza puszta szeretetből a koronavírussal küzdő Klaudiát a termékeivel (a brand identitás egyértelműen az empátiára hajaz), aki így aztán most a csokoládé vásárlásával elérhető nyereményjátékot reklámozza az instagramján szintén okosan, leleményesen összepárosítva az ajándékba kapott csokoládétermékeket a "gyengédség" gesztusával. Feltétlenül hozzá teszi még, hogy minden "milkavásárlás" jótékonykodás is egyben, hisz a milka a Vöröskeresztnek is segít ennek a nyereményjátéknak a keretein belül.

Mit üzen ez az egész? Az egészségről és kultúráról lehasadt, szükségleteit a luxussal teljesen összetévesztő embert, aki vírusos megbetegedése alatt szponzorációs csábítás alatt hatására csokoládéban keres gyengédséget és emberek tízezreit bátorítja arra, hogy ők is vásároljanak maguknak csokoládét, mert az gyengédség és ki ne akarná érezni a gyengédséget? Sőt! Még jó emberré is válhatnak egy milka elfogyasztásával, hisz ki ne akarna segíteni a Vöröskeresztnek különösen ezekben az időkben? Korunk ünnepelt művésznője egyik pillanatban a felelősségről beszél a közösségi médiáján a vírussal kapcsolatban, a másik pillanatban csokoládé-vasutat épít a szőnyegen, és a gyengédség, valamint a jótékonykodás érzelmi asszociációival sarkall felesleg-fogyasztást.

Szolgálunk, vagy kihasználunk bizonyos értékeket?

Akinek egészsége bármikor is kibillent egyensúlyából tudja, hogy a csokoládé a cukros tejcsokoládé a test gyulladásait fokozza, a tápanyagok felszívódását csökkenti, stb, stb...

Humanitárius segély humanitás helyett.”

- mondja szintén Pierre Rabhi.
Nem az óvónénit akarom játszani, vagy a doktornénit, de az alapvető logikát, tudást, korrektséget, normalitást, egészséget, kritikus gondolkodást hiányolom az élet összes területéről. Benne élek, rám is hat, formál, és könnyű kiutakat (álgyengédséget, áltáplálékot) kínál minden kínomból. Akkor is, ha nem akarom.