Tavaszi Anna: Vissza a napfényre

Tavaszi Anna: Vissza a napfényre

2021. 01. 05., k - 08:38
0 hozzászólás
Centauri iránti odaadó rajongásomnak kialakulása nem volt rögtön egyértelmű. Ahogy a kurzus kezdete előtt olvastam a Kék angyal című novellát hangosan felnevettem és a lakótársamnak idéztem fennhangon a részleteket, ahogy egy angyallal való erotikus jelenetet ír le, majd az anyjához hasonlítja őt. Együtt szörnyülködtünk a mondatokon.
cen
A Rajk Szakkollégium 'Kortárs irodalom kurzus' hallgatóinak esszéi (2020)

Tavaszi Anna

Vissza a napfényre

A Rajk Szakkollégium 'Kortárs irodalom kurzus' hallgatóinak esszéi (2020)

Ezek az esszék egy fél éves szeminárium értékes dokumentumai. Négy kiváló fiatal elme a kortárs magyar irodalommal való találkozásáról ír, négy különböző megközelítésben. Az írások DRÓTon való közlésével olvasóink bepillantást nyerhetnek egy kísérletbe, amiben a kortárs magyar irodalom kis részletét igyekeztünk huszonéves fiatal egyetemistákkal a mai valóság kontextusában olvasni, értelmezni. A pandémia miatt a kurzus nagy része online zajlott 2020 őszi szemeszterében. Hátrányunkból előnyt igyekeztünk kovácsolni, így az online órákra meghívtuk a költőket, írókat is, akiket olvastunk és akiknek munkáiból a kurzustagok referáltak. Végtelen hála, hogy valamennyi író, költő örömmel kapcsolódott beszélgetéseinkhez és válaszoltak kérdéseinkre. A félév alatt sajnos nem volt időnk mindenkit felhívni, akit szerettünk volna, de reméljük majd valamilyen formában folytatódhat a kortárs irodalom tanítása ebben a szellemiségben a felsőoktatásban, nem csak "irodalom szakosoknak", mert mint a mellékelt esszék is tanúsítják: a kortárs magyar irodalom rólunk szól. Végezetül köszönöm a tanítványaimnak, hogy annyit tanulhattam tőlük ismét és a Rajk Szakkollégiumnak, hogy lehetővé tették a tanításról alkotott saját elképzeléseim megvalósítását, immár a hatodik szemeszterben.

Weiner Sennyey Tibor, költő, író, művésztanár

A kortárs irodalom kurzus esszéi a DRÓTon:

Liszkay Alíz: Határtalanul

Kaló Eszter: Amiről a nők nem beszélnek

Tavaszi Anna: Vissza a napfényre

Juhász Réka: Egy deci örökség

    Centauri iránti odaadó rajongásomnak kialakulása nem volt rögtön egyértelmű. Ahogy a kurzus kezdete előtt olvastam a Kék angyal című novellát hangosan felnevettem és a lakótársamnak idéztem fennhangon a részleteket, ahogy egy angyallal való erotikus jelenetet ír le, majd az anyjához hasonlítja őt. Együtt szörnyülködtünk a mondatokon. Olyan eszelős világot mutatott be, hogy értetlenség, nevetés és félelem kavargott bennem egyszerre. Nem is igazán értettem a reakciót,

most imádom, vagy utálom?

Egy dolgot tudtam biztosra, hogy megijedtem, ami számomra egy ismerős érzés, szeretek könyvektől félni, sötét téli éjszakákon egy Edgar Allan Poe novellánál jobbat el sem tudnék képzelni. Ez azonban más volt, nem számítottam a rémületre, lassan fokozódott, durvult és sötétült el a történet, amelynek a végére már én sem tudtam, hogy mit is olvastam igazából.

A kurzus után, Eszterrel cigizve, megint szóba került a novella, és mivel ő készítette belőle a referátumot, kicsit kifaggattam arról, hogy milyen volt olvasni az egész kötetet. Lelkes magyarázásba kezdett arról, hogy mennyire brutális és érthetetlen. Sokszor napokat várt egy-egy novella után, hogy képes legyen őket feldolgozni, ez még inkább felkeltette az érdeklődésemet, már alig vártam, hogy én is belekezdjek. Esztihez hasonlóan nekem sem pár napba telt a végig olvasás. Minden egyes történet egy külön univerzumot tárt fel és az összes megmozgatta a fantáziámat, csakis arra vágytam, hogy tovább folytatódjanak.

A Centaurival való megismerkedés még inkább felkeltette bennem a munkája iránti érdeklődést,

gyönyörű képekben tudta kifejezni magát szóban is, egyáltalán nem tűnt megközelíthetetlennek. Komolyan vette a kérdéseinket, ennek ellenére válaszai gyakran nagyon szórakoztatóak voltak.

Lehetetlen feladatnak érzem a kötet sokszínűsége és töménysége miatt, hogy az egészet próbáljam meg értelmezni, így a kedvenc történetemet választottam. A könyv első novellája, a Kút a Nap alatt címet viseli. Egy középkori kolostorban játszódik, ahol Krizosztróm testvér egy nap erősen elkezd viszketni, majd kelések jelennek meg a testén, a betegsége miatt azonban nem hagyja el a rendet, hanem, leengedik egy kút mélyére és oda vödrökben ételt leeresztve gondoskodnak róla a társai. A novella azzal végződik, hogy a svédek támadják meg a kolostort és ekkor számos kivégzett szerzetest a kútba dobnak, ekkor Krizosztróm ráébred testének eldeformáltságára és arra, hogy mivé vált, végül egy transzcendens élményben felemelkedik a Naphoz.

A történet sok minden csak nem az, amit egy középkori kolostori novellától várnánk. A bevezető részben még eszembe jutott Umberto Eco A rózsa neve című műve, ez a kép azonban gyorsan szerteoszlott, amint megjelentek a szereplők nevei, mint például Koleszterin atya vagy Gigász apát. Rögtön disszonanciát keltett bennem, először csak furcsának tűntek a nevek, később azonban ezt a benyomást további diszharmonikus események fokozzák. Szerintem a választott helyszín és idő azt hivatott erősíteni, hogy egy ember hitének az útját követjük végig.

Centaurival való beszélgetésünk során is említette, hogy a bibliaértelmezések olvasása mennyire szórakoztatja. Kétségtelen, hogy ennek a novellának a megírásánál is belemélyedt abba, hogy miként éltek gondolkodtak a kor emberei, továbbá maga a történet egy teológiai és spirituális kérdésekkel foglalkozó írót tükröz. A főszereplő Krizosztróm egy mélyen hívő, lelkiismeretes és példás magatartású szerzetes, aki nemcsak buzgósággal végzi el lelki és fizikai feladatait, de mindig a teljes tisztaságra törekszik, ezért a gyónás szertartása különösen fontos számára. A betegségének első jele, egyben szenvedésének első fázisa a viszketés, amelynek eredete nem derül ki viszont, már az első mondatokban felsejlik a végkimenetel, azzal a részlettel, hogy „füstfelhőbe tömörülve rajzottak a kút fölött a szúnyogok”, mint az egyik lehetséges ok a betegségre és a kútbéli végzetre való utalás egyszerre. Gondosan kialakult világképébe nehezen fér bele a kialakult helyzet, hiába gyón vagy dolgozik még többet, állapota csak rosszabbodik, biztosra veszi tehát, hogy saját maga az okozója állapotának, hiszen Isten nem büntet hiába.

Egy különösen fontos kérdés merül fel itt, egy betegség gyakran alapjaiban rendíti meg az ember hitét.

Ez leginkább két irányba történik szerintem, ha egy hívő ember lesz súlyosan beteg elveszítheti a hitét, ha pedig egy nem hívő akkor kialakulhat benne rá az igény és idővel azzá válhat. Természetesen ez nem törvényszerű, de én mindkettőre láttam példát és teljesen érthető változások a szenvedő nézőpontjából. Az emberi szenvedés és hit közötti kapcsolat egy olyan feszültségekkel teli viszony, amit a kereszténység, mondjuk a buddhizmussal szemben gyakran nem úgy határoz meg, mint ahogy mi azt tapasztaljuk. A büntetést gyakran nem előzi meg bűn, ezért képtelenek vagyunk azt feldolgozni, így történik ez a novellában is.

Krizosztróm hite iránti elkötelezettsége annyira szilárd volt, hogy a száműzetés helyett a kutat választotta, amelynek magánya és bezártsága elképzelhetetlen mértékű volt. Ha a börtönökben egy sötétzárkában töltött nap tönkreteheti egy ember mentális egészségét, akkor képtelenség belegondolni abba, mit élhetet át a kútban töltött évek alatt. Emberfeletti teljesítmény az ahogyan hosszú időn keresztül lelkesen gyónt és imádkozott, biztosra véve, hogy ez majd segíteni fogja őt a betegségének leküzdésében. A testének bomlásával azonban identitásának szétmállása is megkezdődött, ezt az is tanúsítja, hogy az apátok számára egyre érthetetlenebbek voltak gyónásai, bűnnek érezte, hogy boldog áldozás után, vagy azt, hogy ízlik neki az étel. Ez az ő helyzetében utolsó mentsvár lehetett, hiszen a kútban a lehető legtisztább életet élte. Minden napját az imádság, misézés, gyónás és elmélkedés töltötte ki, nehezen elképzelhető, hogy bármilyen bűnnel is szennyezte volna a lelkét, de így is erős késztetés volt benne a tisztulásra, hiszen neveltetése alapján kínjai közül ez jelenthette az egyetlen megváltást. A megbánt gondolatok felküldése az apátoknak a mélységből a fény felé, számára az Istennel való kommunikációnak legfontosabb formája volt.
Gyökeres változást jelentett, amikor 3 év után egy sokkal kézzelfoghatóbb küldetést kapott, ami szintén föntről érkezett. Istennek célja van a szenvedéseddel! Ez volt a fő üzenete az apátoknak, akik meg akarták akadályozni Krizosztóm kezdődő tébolyát. Így a legfontosabb feladata ezentúl az elszigeteltségben és a lehető legszentebb életvitelben megszerzett bölcsességek megosztása lett, amelyben helyzetének lényege teljesen új megvilágítást kapott. „Azt is mondhatnánk, hogy az egész klastrom mulasztásait jóvá tenni küldtek ide téged.” Ez számomra Krisztusi jelleget kölcsönzött neki, hiszen feladatává vált, hogy mások helyett szenvedjen és vezekeljen, bármiféle kárpótlás esélye nélkül, neki kellett megváltania az egész kolostort. Nem véletlen azonban, hogy ezt a feladatot egy isteni személyhez kötjük, mert egyetlen ember számára teljesíthetetlen, szükségünk van egymásra, a fizikai jelenlétre, a nehézségek megosztására, amelynek gyakorlati részét ugyan a többi testvér vállalta, mint az étel leküldését vagy a piszok felhúzását, de a lelki támogatásra nem volt lehetőség. A felső és alsó világ közötti szakadék túlságosan nagy volt ahhoz, hogy megértsék min is megy keresztül.

Megismerkedett a magányában az írás önkifejező erejével,

a feltehetőleg értelem nélküli, folyamatos, rögeszmés írás egy visszatérő motívum Centaurinál.

A kurzuson tárgyalt Kék angyal novellában is ez a kép jelenik meg amelynek kapcsán beszéltünk arról, hogy érdemes-e egyáltalán olyan szerzőket olvasni, akik az írásról írnak. Ebben a kérdésben az a meglátásom, hogy az írónak az identitásához ez a tevékenység olyan szorosan kötődik, hogy szinte már elválaszthatatlan, tehát a novellák számomra nem, mint alkotásról szóló és annak mélyére ásó munkák maradtak meg, hanem mint világok, amelyek képesek az ember karakteréről az író megközelítéséből részeket feltárni, miközben a szerző maga is belehelyezkedik azokba. A Centaurival való beszélgetésben is kulcskérdés volt, hogy kinek ír a szerző és miért ír, nála éreztem leginkább, hogy ez tényleg egy kényszer számára, ami csakis befelé szól és nem egy elképzelt olvasónak.

Nagyon tetszett az a hozzáállás, hogy hosszú évekig írt publikáció igénye nélkül, ezzel megalapozva azt, hogy neki nem az elismerés a legfontosabb, hanem a folyamat és a végeredmény, az írásnak ír és én ezt nagyon tisztelem benne.

A novelláskötet értékét növeli szememben az az átgondoltság, amellyel íródott, minden további történettel egyre távolabb kerülünk a földtől, és egyre inkább elmerülünk különböző univerzumokban, amelyek megkérdőjelezik saját tapasztalásainkat a valóságról. A Kút a Nap alatt-ban megjelenő írás motívuma a szerző alkotáshoz fűződő attitűdjét is tükrözi kissé, hiszen Krizosztóm műveit kezdetben senki sem olvassa, mégis megállás nélkül kényszeresen veti papírra gondolatait, akárcsak a szerző pályája elején, továbbá teljes elszigeteltségben él, ami Centaurinál a kortárs irodalmi élettől való távolságtartása miatt jelenik meg és azért, mert álneve miatt senki sem tudja, hogy ki is lehet valójában.

A kútban rekedt szerzetes keresztülmegy egy torz fejlődési folyamaton, amely ugyan hitét összedönti, de alkotói képességeit erősíti. A kezdeti bugyuta, egyszerű szövegek lassan átalakulnak, végig követve a megőrülés teljes folyamatát, valószínűleg felgyorsítva azt, mert az írás önreflexió is egyben, és amikor ténylegesen felfogja helyzetének szörnyűségét, egy másik világba menekül, ahol a saját szabályai érvényesek. Egyre gördülékenyebbé, igényesebbé válnak írásai, amelyek először az általa ismert teológiának alappilléreit döntik le, rájöhetett, hogy semmi sem adhat szenvedésére elfogadható magyarázatot. Az Istene cserbenhagyta őt, így ő tette meg magát Istenné, teremtményeket, saját filozófiát kreált, hogy kitöltse a körülötte lévő ürességet és magányt. Gigász apát és Trampli atya ezt a fejlődést nem követték végig, számukra a furcsaságot a gyónás hiánya jelentette, eretneknek tartották és elfogadhatatlannak, azt a gondolatot, hogy nem akar megbánni semmit, pedig mit is bánhatott volna, hogy elveszíttette a hitét, ezért a gyónás helyett magában issza a misebort? A megőrülés ténye önmagában elfogadhatatlan volt az akkori társadalomban, a diszharmóniát az ördög megjelenésének tartották. Írásait kontextus nélkül vizsgálták, pedig, ha nem a dogmatikus gondolkodást követték volna könnyen belátható, hogy egy szenvedésben és magányban megbomlott elmével van dolguk, nem pedig egy gonosztól megszállt lélekkel. A kettő akkor azonban egyet jelentett, szörnyű elképzelni, hogy a legszentebb életvitelű szerzetest máglyára vetették volna, mert 16 év kútban töltött év után elvesztette a kapcsolatát a valósággal és korábbi értékeivel. Számomra már az is elképzelhetetlen, hogy a kútba kerülése után hite még évekig fennmaradt, mindent megtett annak életben tartására, ami alapvetően egy emberfeletti teljesítmény, hűségről, alázatról és hívői buzgóságról árulkodik. Az apátok voltak azok, akik cserbenhagyták őt és hibáztak, nem tartották szemmel azt a folyamatot, amelyen keresztülment, pletyka tárgyává vált, és lassan már senki sem szólt hozzá, valószínűleg éveken keresztül.

A feszültséget nagyon érzékletesen fokozta a szerző azzal, hogy csak a kútba kerüléskor ismertük a főszereplő perspektíváját, ettől kezdve kikerült a látókörünkből, ahogyan az apátoknak is, és csak a föntiekkel való kapcsolat került a középpontba. Nem érzékeltük, hogy mi játszódik le benne, vagy mivé válik, ezért olyan hatásos Gigász apát felismerése, amely a gyónás hiányával kezdődött, majd az írások felfedezésével teljesedett ki. Csak a novella utolsó részében térünk vissza ténylegesen Krizosztómhoz, aki már régen nem az, akit a mű elején megismertünk. Bűnös életet él az egyház szemében, mert szórakozásból issza a misebort és képzeletbeli lényekkel társalog eretnek dolgokról. A mélységben azonban más szabályok uralkodnak, mint fenn, az őrület az egyetlen lehetőség a túlélésre. Még volt benne remény, ezt az is alátámasztja, hogy amikor megtudta, hogy jönnek a svédek fosztogatni, elkezdte a kijutását tervezni.

A novella legfontosabb fordulata akkor érkezik el, amikor Jodid atya teteme leesik a kútba, és a beteg ráeszmél mivé vált. A remény megmaradásához és a szenvedés elfogadásához azonosnak kellett éreznie magát a többi testvérrel, ő is egy közülük csak most egy nehéz helyzetbe került, azonban ennek vége fog szakadni. Amint meglátta a lezuhanó szerzetes testét és ráeszmélt az áthidalhatatlan különbségekre, rájött, hogy számára már nincsen jövő odafenn. Hitetlenné vált és egy oszladozó tetemmé. Szenvedése megmagyarázhatatlan és értelmetlen, felfoghatatlan az, amit ekkor érezhetett. Még egy kútba esett hullát is gyönyörűnek vélt magához képest, nem ember többé, csak egy maradvány. Valós külsejének megismerése vezette arra a következtetésre, hogy a lelke sem az már, mint aminek hitte. Teljesen letért a szerzetesek által megadott útról és eretnekké vált, ezzel visszafordíthatatlanul kiválva közülük.

„Így hát Krizosztróm teste után a nagynehezen felépített identitás is bomlásnak indul.”

Végleg feladta az életben maradásért vívott küzdelmet, ráeszmélt, hogy a létezése önmagában bűn, még akkor is, ha ez a folyamat a betegségének, tehát egy rajta kívül álló tényezőnek az eredménye. Az ekkor átélt fordulatot én, mint a megvilágosodás egy bizarr formáját értelmeztem. Szenvedett 16 éven keresztül és kútban a föld alatt, mindenkitől, egy transzcendens erő segítségétől is elzárva értelmetlenül, hiszen a felszín már elérhetetlen számára az írásai pedig eretnekek ezért el fogják őket pusztítani. Élete munkája semmit sem ér, és ő sem.

A történet sok szempontból

emlékeztet Tolsztojtól az Ivan Iljics halálára, ahol a végnek közeledtével, a főszereplő egy hasonló élményen megy keresztül.

Utolsó perceiben tisztán látja életét és hagyatékát, azt, hogy ki volt ő valójában, és ez a felismerés hozza el számára a feloldozás pillanatát. Hasonló történik értelmezésem szerint a Kút a Nap alatt-ban is, nem lehet véletlen, hogy az egész elbeszélés alatt a Nap nagy kezdőbetűvel jelenik meg. Egy transzcendens erőt jelképez, amely élet és halál ura. A szerzetes ennek éltető sugarától megfosztva volt a kút rabja 16 éven keresztül, metaforikusan Isten segítsége nélkül. Ezért jelentős az a pillanat, amikor mindentől megfosztva feküdt a kút alján, és ekkor érte el őt először a Napnak a sugara, érzékeltetve, hogy a fordulat, amelyen keresztülment a teljes megtisztulásig juttatta, mert nem a bűntelen élet az, amely Isten könyörületét kiváltja, hanem az Isten akaratában való megnyugvás. Ostya képében ereszkedik le hozzá a Nap korongja, az ostya pedig a keresztény szertartásban Isten testét jelképezi, amit azok kaphatnak meg, akik megtisztultak. Szenvedése így mégis célt ért, teljesen megtisztult általa, elérve, hogy egy isteni kéz, mint egy szentet, messze a kúttól egy másik létezésbe emelje. További sorsát a szerző nyitva hagyja az olvasó számára, amint ez a későbbi történetekben is gyakran megjelenik. Mindig az az érzés maradt bennem, hogy az elbeszélés valahol tovább folytatódik, csak mi ennek már nem lehetünk a tanúi.

„Krizosztóm látja, hogy többé nincs már a kútban, bár azt, hogy onnan, ilyen csodával határos módon, a leszálló Nap segítségével hová került, nem tudja még.”