Sziklaszirten kerekesszékkel

„…a halhatatlan isteneket csak úgy lehet kiengesztelni,

ha emberéletért emberéletet adnak cserébe…”

(Julius Caesar)

 

(A ‘Testodüsszeia’ tizenötödik része)

(Az előző részt itt olvashatjátok.)

Egyedül – mondta María – nem fogunk tudni felmenni a sziklára, ide segítség kell. Ez az El Escoriallal szemben lévő erdőben történt. Ebben az erdőben egykor a vettonok – egy kelta nép −, még a rómaiak előtti időkben űzték praktikáikat. Bár nyüzsögtek a látogatók, hiszen mindenkit vonzott a sziklaszirtről megtekinthető kilátás, María konstatálta: a látóhatáron mindenki nyugdíjas.

 

I. Fülöp spanyol király élete főművének tartotta az El Escorialt. Az épületkomplexummal szemben az erdő mélyén, a hegy oldalában található az a szikla, amit II. Fülöp Székének neveznek – la Silla de Felipe II. Ha valakinek sikerül kimászni erre a szirtre, csodás látvány tárul elébe: körös-körül hegyek, a kasztíliai kopár tájakhoz képest zöld erdők és szemben a maga valójában az El Escorial gigantikus épülete.

A hagyomány szerint II. Fülöp is ide mászott ki, hogy onnan kövesse nyomon az építkezést. Ezért is hívják a helyet II. Fülöp Székének. A legenda szerint maga az uralkodó rendelte el a sziklaszirt székké való átalakítását, és azt, hogy a gránittömbbe vájt lépcsőknek köszönhetően fel lehessen oda jutni.

Ezek a lépcsők, szó mi szó, nem voltak túl kényelmesek, sem túl szélesek és nekünk oda kellett volna feljutni a kerekesszékkel. Mondtam Maríának, hogy nem ér annyit az egész, alig van hely, ahol fel lehetne cipelni engem, nagyon meredek, kész életveszély az egész hajmeresztő sziklaszirt. De ő nem hagyta magát, és rögtön kiszúrt két céltalanul arrafelé tébláboló fiatalembert, akiket azon nyomban meg is szólított és vázolta nekik a helyzetet.

A helyzet meglehetősen meredek volt, de a férfiak szeretik a kihívást, és amúgy is nagyon udvarias fiatalemberekről volt szó, így azonnal ráálltak María tervére és minden tiltakozásom ellenére négyen – María, Ana és a két ismeretlen – nekiveselkedtek a nagy kalandnak.

Az, hogy négyen voltak mindenképpen előnyösnek tekinthető, hiszen így a kerekesszék négy végét lehetett megragadni. A gondot az jelentette, hogy ezen a lépcsőn – ami nem igazi lépcső volt, csupán a gránittömbbe vájt fokok – a kerekesszék plusz négy ember semmilyen körülmények között nem fért el.

Felhívtam María figyelmét erre, de ő aztán nem sokat törődött sem velem, sem a lamentálásommal. Így aztán az történt, hogy bár senki sem engedte el a kerekesszéket egy pillanatra sem, de volt, hogy akik a szikla felőli részen álltak, azok egész egyszerűen matricává lapulva nyomodtak be a sziklába, akik viszont kívül álltak, azok a légüres térben lebegtek.

Tulajdonképpen valóságos csodát élhettünk át, hiszen annak ellenére, hogy azok, akik éppen a sziklára lapultak, mint valami történelmi korok előtti ősi ábrázolás az Altamira-barlangban, ők azért nem tudtak emelni, illetve akik a másik oldalon álltak inkább kapaszkodtak a székbe, hiszen a lábuk alatt csak a régi vettonok az erdőbe rekedt sóhajtása volt.

A nyugdíjasok hada lentről drukkolt nekünk. Isten kegyelméből és a gravitáció valamennyi törvénye ellenére valahogy feljutottunk – hiszen rám nem vonatkoznak sem a természet, sem a társadalom törvényei. Ők négyen kimerülten támolyogtak, én ijedten pislogtam. A fiatalemberek mindennek ellenére ragaszkodtak az udvariassághoz, így az egyikük kedvesen érdeklődött, hogy vajon tetszik-e nekem a kilátás. Mielőtt válaszolni tudtam volna, María rögtön kivágta, ha nem tetszik neki, akkor lehajítjuk.

És milyen igaza volt! Ugyanis a régészek kiderítették, hogy a II. Fülöpről szóló történet, miszerint az uralkodó onnan követte volna nyomon az El Escorial építését csak dajkamese. A valóság ezzel szemben az, hogy azt a kilátót és rozoga lépcsősort még a vettonok építették, azért, hogy emberáldozattal engeszteljék ki haragos isteneiket. Nem hiába ír Caesar A gall háborúról című könyvében arról, hogy micsoda véres üzelmeik vannak a keltáknak.

 

Virginia Woolf arról beszél a betegségről írt esszéjében, hogy amikor nem vagyunk jól, az embernek nincs türelme a vaskos művekhez és terjedelmes prózákhoz, ilyenkor a legkívánatosabb társaság a dögrováson lévő egyén számára a költészet. Igaz Woolf a borzalmas betegség alatt valami hevenyészett gyenge influenzát vél. Egyetlen mentsége az lehet, hogy mégis csak a rémséges spanyolnáthás időkben írta ezt, így gyenge idegzetű embereken joggal vehette át az uralmat a jótékony hipochondria. „A meggondolatlanság a betegség egyik velejárója – mert törvényen kívüliek vagyunk –, és a meggondolatlanságra van leginkább szükségünk, amikor Shakespeare-t olvasunk.” – írja Virginia Woolf.

Abban igaza van Woolfnak, hogy a betegségben az ember törvényen kívülivé válik, és ez ellen nincs mit tenni. A törvényen kívüliségnek vannak előnyei és hátrányai. Az előnyei, hogy a betegre nem vonatkoznak a törvények, és a hátrányai, hogy a betegre nem vonatkoznak a törvények. Mert ugyanannak a dolognak, mindig két oldala van.

Csillogó szemekkel vetettem fel, hogy jó lenne nekem egy olyan eszköz, amivel az utcán fel tudnám szedni a kutyagumit. A nevezett eszköz rém egyszerűen működik, egy kézzel kezelhető: egy hosszabb bot végén lévő markológép fejére emlékeztető kanál finom nyomásra szétnyílik, így lehet az aszfalton éktelenkedő kutyagumit polgári módon eltávolítani annak, aki nehezen hajol le.

Azt a választ kaptam – tudományos alapozottsággal – miszerint a társadalom annyi mulasztásával szemben, amivel nekem kell nap, mint nap szembenéznem igazán bagatell apróság, ha Manó névre hallgató kutyám ajándékot hagy az út kellős-közepén a köz okulására. Bármily meggyőző érvelésnek tűnjön ez a minden tekintetben forradalmi megközelítés, bennem mégiscsak ott motoszkál egy javíthatatlan polgár − „Mint egy Russzó Ermenonvillében, / Ember és polgár leszek.” –, aki minden ízében ódzkodik attól, hogy a társadalom szintjére süllyedjen le, márcsak azért sem, mivel az a szint nem túl kecsegtető.

Magyarán: lehet, hogy rám nem vonatkoznak a törvények, és bár ez az első pillantásra meglehetősen vadromantikusnak tűnik, ténylegesen mégsem az. Még akkor sem, ha itt többszörös paradoxonnal állunk szemben, hiszen miképpen lehet polgár az, aki törvényen kívül helyezkedik el, ahonnan csak csodálkozni lehet, hogy mégis, hogy a fenében van az, hogy minden állítólagos finomsága ellenére, a társadalom a legjobban mégiscsak a barbárság dagonyájában szeret fetrengeni.

Folyt. köv…