Egyáltalán nem vagyok híve annak, hogy a jól megírt meséket előbb filmeken nézzék meg a gyerekek, mert szerintem akarva-akaratlanul a filmek ellopják a teret a gyermek fantáziája, képzelőereje elől. Végeredményben pedig az imaginációs képességet korlátozzák, márpedig az imagináció segíthet hozzá a kreativitáshoz, a kezdeményezőkészséghez, az új dolgok, az új elképzelések megtalálásához. Ráadásul
nem elég, hogy gyermekkorban ki kell fejleszteni ezt a ma már szinte mágikusnak tűnő, egyébként alapvető emberi képességet: az imaginációt, meg kell tudni tartani felnőtt korra is,
ami pedig a kiábrándult és elszürkült világban egészen komoly kihívás.
Éppen ezért szerintem sokkal jobb olvasni előbb A dzsungel könyvét, mint bármelyik filmfeldolgozásban megnézni, mégis most a legújabb filmes feldolgozásról kell szólnunk, amelyről a sokaknak meglehet majd csak annyi marad meg, hogy „a hiányosságokkal együtt is egy rendkívül szórakoztató, jól összerakott kalandfilm páratlan látvánnyal, de valószínűleg nem lesz olyan maradandó, mint 1967-es elődje.”
Szerintem ez tévedés.
A mostani, legújabb, 2016-os filmváltozat nem feltétlenül történetiségében vagy művészi értékében, de sötétségében és naturalizmusában, félelmetességében sokkal közelebb áll Rudyard Kipling 1894-ben kiadott novellagyűjteményének lényegi magjához.
Az antropomorf, vagyis állatokat emberi tulajdonságokkal felruházó történetek az emberiség legősibb, itt-ott fellelhető mitológiákban, mondákban, sőt bizonyos barlangrajzokon még talán felfedezhető, legmélyebb képzeteihez kapcsolódnak.
Kipling könyve, Aiszóposz meséi, de sok magyar népmese is, mind a mélységes múltban és a tudat mélyrétegeiben összeérnek,
s az emberiség különös olvasói horizontját, közös mély-lelki világát érintik, melyben az ember az állatokkal és az erdővel, a természettel még egy térben, nem elkülönült világban mozog. Érti az állatok nyelvét, megszemélyesíti őket, mintha az állatoknak valóban érthető nyelve lenne, mintha valóban lenne személyiségük. (Mint ahogyan lehetséges, hogy van is). És ahelyett, hogy most az önmagát a természettől elválasztó, az állat és növényvilágtól elidegenedő „civilizált” ember problémáját feszegetnénk, amely A dzsungel könyvében jócskán téma, szeretném egy másik, nagyon sajátos, meglehet kissé talán elrugaszkodott, mégis elgondolkodtató olvasatra felhívni a figyelmet, különösen a legújabb filmfeldolgozás kapcsán. Mert bár ezt A dzsungel könyvét a nagy mesegyár készítette
tízéves kor alatt, csak szülőkkel együtt ajánlanám, úgy, hogy közbe vagy utána mindenképpen megbeszélik otthon, vagy védett helyen a látottakat.
Igaz, szerintem tíz éves kor alatt minden filmet csak és kizárólag így szabadna nézni a gyerekeknek, nem pedig leültetni a tévé elé, aztán legalább csendben lesz. Ez a mese ugyanis nem egy egyszerű mese, és a nagyon sok lehetséges és érvényes olvasat helyett, szeretnék ajánlani egyet a szülőknek, mielőtt vagy miután elkezdik megnézni egyedül vagy gyerekekkel, amit egyébként ajánlok.
Mi van, ha az egész történetre, az egész dzsungelre úgy tekintünk, mintha az az emberi lélek rejtett világa lenne?
A dzsungel könyve, mint a tudat és a tudatalatti szövevényes, összefonódó és egymástól el nem választható terei. Maugli pedig a fókusz-pont, a lélek közepe, az „én”.
Mit jelképez akkor Balu, az életet élvező, a méz megszerzésért mindent megtevő medve? Vajon nem az öntudatlan életörömöt és önzést egyszerre?
Mit szimbolizál Bagira, a Mauglit megtaláló, érte aggódó, őt az emberekhez vissza vezető fekete párduc? Vajon nem a tudatos életösztönt és nyers, hideg kiábrándultságot?
Vagy még elementáris szinteket kapargatva vajon miért oly megrázó Akela – a farkasvezér – halála, s miért ébreszt bennünk oly ősi szimpátiát a farkasfalka, s miért megdöbbentő szétesése a törzsnek, amikor a vezért (avagy az apát) kivégzi Sir Kán?
És végül Sir Kán, a zsarnok, az élvezetből gyilkoló, az emberiség ellensége, aki a legérvényesebb kritikát fogalmazza meg Mauglival és az egész emberi nemmel szemben, mi más, mint egyszerre Maugli főellensége és Maugli antiszerepe? Sir Kán az anti-én, a mély-tudat fenevadja, ebben a feldolgozásban jobban kapcsolódik William Blake tigriséhez, mint a mesék megszokott fő gonoszához.
Sir Kán nem egyértelműen rossz, hanem csak a vadon része, ellentétben Mauglival, akinek idegenségét nem csak emberi mivolta, leleménye, fantáziája, imaginációs készsége jelzi, hanem „a piros virághoz”, vagyis a tűzhöz való viszonya is.
A tűz, amivel az emberiség – amióta tudatos kapcsolatba került – leválasztotta magát az állatok, a növények, az erdő világáról. A tűz, ami egyszerre a civilizáció központi eleme, s a természettől való elszakadásunk jelképe is. A tűz, ami egyszerre az egyetlen fegyver Sir Kánnal szemben, de közben elszabadulva felperzseli a dzsungelt, végeredményben pedig az életet magát.
A film egyik legerősebb pillanata, amikor Maugli eldobja a tüzet – miután már a fél erdőt felgyújtotta – megrémülve annak erejétől, és úgy áll ki Sir Kánnal szemben. Az antiszerep természetesen csak erre a pillanatra várt,
a civilizációs védelemről önként lemondó én szabad prédája a mély-tudati fenevadnak,
hacsak nem lép közbe Bagira, Balu és a farkasfalka, vagyis azok az ősi és mágikus tudattartalmak, melyek mélyebben és régebben épültek az emberbe, mint a tűz felfedezése, a civilizáció maga.
Másképpen szólva A dzsungel könyvének bizonyos mozzanatai, minden nyersesége és félelmetessége ellenére azt sejtetik, hogy
az ember ember volt a tűz előtt is, a civilizáció előtt is, akár az eszközhasználat előtt is,
s valójában ott vált emberré, midőn önnön lelkének gyilkos ösztönével, antiszerepével, saját maga teremtette saját Sir Kánjával szembeszállt tűz nélkül, védelem nélkül, remény nélkül, mégis győztesen.
S bár a mesefilm természetesen happy enddel végződik, azért mi feltehetjük a kérdést, hogy
befejeződött-e valójában ez a harc önmagunkkal szemben önvalónk mellett?
Mélyen, saját magunkba nézhetünk, s felfedezhetjük önmagunkban Balut és Bagirát, Akelát és Kát, Mauglit és Sir Kánt. Láthatjuk, hogy az élet dzsungel, s a benne lévő legnemesebb áramlások, akárha vándorló elefánt törzsek volnának. Mely elefántcsordányi élet-áramlások, ha megakadnak, csupán csak ésszel, leleménnyel, fantáziával továbblendíthetők. S láthatjuk, hogy
a természettel való kapcsolat újragondolását saját tudatunkban és tudattalanunkban kell helyreállítanunk,
mert bármennyire is kitaszít minket „a piros virág”, mégis a természet és a teremtett világ részei vagyunk, immár nem öntudatlan, kóbor kölyökként, hanem tudatos emberként.
