Túl minden határon | egy borderline-os vallomásai

Túl minden határon | egy borderline-os vallomásai

2018. 07. 04., sze - 11:35
0 hozzászólás

Egy pszichés problémákkal küzdő fiatal nő kórházba vonul, ahol részt vesz egy rövid közösségi terápián, kialakít baráti kapcsolatokat, majd megtudja pszichiáterétől, hogy borderline zavaros, akibe beleszeret és akivel a könyv végén összejön. Hogy érdemes-e elolvasni ezt a könyvet? - Lafferton Luca írása Kneszl Beáta Carmen „Én, a megbélyegzett. Borderline testközelből” című könyvéről.

Túl minden határon

egy borderline-os vallomásai

Nem éppen veszélytelen vállalkozás olyan könyvvel bármilyen kapcsolatba kerülni (akár csak olvasói szinten), amely maga a megbélyegzés. Kneszl Beáta Carmen „Én, a megbélyegzett. Borderline testközelből” című könyve nem kisebb feladatra vállalkozik, minthogy bemutassa a borderline szindrómát, saját magán keresztül. A Borderline Personality Disorder (BPD) szindróma még nem a legismertebb pszichés zavarok közé tartozik napjainkban, noha a könyv és a fellelhető minimális magyar nyelvű internetes források szerint a teljes népesség 2-3%-át is érinti, regisztráltan minimum 140 millió embert. Egyes források a BPD-t a bipoláris zavarral (korábbi megnevezésén „mániás depresszió”) hozzák összefüggésbe, esetleg teszik annak helyébe és olyan személyeket kötnek a nevezett szindrómához, mint József Attila, Latinovits Zoltán, Ady Endre, Marilyn Monroe vagy Frida Kahlo. De nagy nevek ide vagy oda, a borderline-ra való első asszociációként egyelőre marad a megbélyegzés, hiszen

legtöbbször agyongyötört és a környezetüket is agyongyötrő, könnyű esetnek semmiképpen nem mondható „hétköznapi emberekről” van szó, nem „őrült zsenikről”.

De ha az „őrült zseni” mellett a „mezei őrült” is kap némi megértést, talán könnyebben viseli önmagát és a környezetének is könnyebb lesz ez által. De érdemes átrágni magunkat ehhez háromszáz oldalon?
A kizárólag minőségi szépirodalmat kedvelők számára ajánlatosabb, ha bele se fognak a könyv olvasásába, amelyre Dr. Keresztes Zoltán pszichiáter, a könyv egyik hivatásos ajánlója is felhívja a figyelmünket: „Ez a könyv nem a szépirodalmi értéke miatt olvasmányos.” Erről magunk is megbizonyosodhatunk néhány oldal elolvasása után (bár azért még működik, olvasható), de igaz, nem is az itt a cél. A téma iránti érdeklődés, általános kíváncsiság vagy szakmai szempontok viszont mindenképpen szükségesek a könyv végigolvasáshoz vagy legalább átolvasásához, mert önmagában a cselekményben nincs semmi rendkívüli:

egy pszichés problémákkal küzdő fiatal nő kórházba vonul, ahol részt vesz egy rövid közösségi terápián, kialakít baráti kapcsolatokat (ráadásul még azokat is egy korábbi időszakának köszönhetően, mint kiderül), majd megtudja pszichiáterétől, hogy borderline zavaros.

Az olvasó persze nem az Agatha Christie regény szövevényes cselekményét várja, se a Dosztojevszkij-regény szereplőjének mélylélektani dilemmáit, de azért mégis hiányérzete marad. Még úgy is, hogy egy meglehetősen provokatív irány körvonalazódik a regényben, ugyanis a főszereplővel ki akar kezdeni az orvosa, ami szerelemként definiálódik a könyv végén – de ez azért, valljuk be, ez több szinten ijesztő. S noha a főszereplő dialógusain keresztül igen pontosan diagnosztizálódik és megismerhetővé válik a nevezett szindróma, a várt feloldódás elmarad, csalódottan tesszük le a könyvet, nincs igazi megoldás a továbbiakra, a történet pedig egy szirupos huszárvágással ér véget.

Mindenesetre, ha nem a szépirodalmi értéke és nem a sztori miatt nem érdemes belevágni a könyvbe, ráadásul a borítón Havas Henrik ajánlja az olvasmányt, ami önmagában a könyv megvásárlásának szabotálására sarkallja a potenciális vevőt, akkor miért vállaljuk be mégis? Bevállaljuk?

Bestseller vagy ponyva, a könyv megírása igen merész vállalkozás volt, hiszen még aligha született magyar nyelven a témát feldolgozó írás korábban. Ráadásul hiteles munkának tekinthető Kneszl Beáta Carmen könyve, hiszen a szerző névvel vállalja, hogy ő maga is borderline-os. Ez bátor vállalás, akár önmagában is elismerést válthat ki.
A borderline-nak, azaz határeseti szindrómának egyébként nemhogy szakirodalma vagy feldolgozása nem igazán létezik még (főleg nem magyarul), de a puszta elismerése is ingatag lábakon áll. A pszichiátria nem nagyon tud vele mit kezdeni. A könyvből azt tudjuk meg róla, hogy ez maga az őrület. A főszereplő egy internetes oldalra hivatkozik a könyv végén, hogy jellemezze ezt az állapotot (sajnos ennyivel be is éri):

nincs szilárd énkép, drasztikus hangulatváltozások, elutasítástól való rettegés, krónikus üresség és egyedüllét érzése, aránytalan dühkitörések, identitászavarok, bipolaritás, depresszió és szorongás jellemzik az elszenvedőjét, ugyanakkor a bordeline-ost végtelen kreativitás, időnként érthetetlenül nagy önbizalom és nagyzási hóbort jellemzi.

Nos, e pár sor alapján igen könnyen állíthatnánk sokakról, hogy BPD-ben szenvednek, de azért ne tegyük.
A könyv főszereplője egy harmincas évei végén járó nő, aki saját érzelmi világát egy tizenkét éves gyerek szintjének felelteti meg – azért nem teljesen alaptalanul, de mégis túlzott önváddal. A nő egy privilegizált családba születik, a felső tízezerhez tartozva a leggazdagabb magyar családok luxusvilágát éli felnőtt koráig jachtokkal meg kaszinókkal, amikor is a családi vállalkozás csődbe jut és egyik napról a másikra lesz (már a saját viszonyaihoz képest) földönfutó. Noha úgy tudjuk, két diplomát is szerzett Angliában, kénytelen beérni egy számára nyamvadt multis munkával. Körülbelül három napig űzi is, de megunja, közben pedig kiborul az egyébként milliárdos barátjára, aki semmibe veszi őt. Ezután önként bevonul a kórházba, mert érzi, ha tovább feszíti a húrt, valakiben akaratlanul is kárt tesz dühében. De komolyra fordítva a szót, természetesen nem a jacht-világ elvesztése jelenti a főszereplő számára a lelki-idegi összeomlást.
A történetet viszont nem érdemes tovább fejtegetni, viszont a mögöttes problémakör elgondolkodtathatja az olvasót. Teljes kiszámíthatatlanság, hangulati zavarok, dühkitörések, szabályok felrúgása, a társadalmi normáktól való erős elszakadási vágy, stb. Ez nem éppen egyedülálló jelenség napjainkban, csak esetleg nem tudatosult bennünk, hogy ez egyesek esetében valóban az elviselhetetlenségig fajulhat.
A könyv főszereplőjével is ez a helyzet, egyszerűen képtelen megtalálni a helyét a világban és személyközi kapcsolataiban.

Elveszíti önmagát, megalázó kapcsolatokban vergődik, nem képes kiállni önmagáért, mert úgy tűnik, saját magával sincs teljesen tisztában.

Nyomasztó ez a teljes tudatvesztés, hiába a főszereplő alapvetően szórakoztató kisugárzása és az időnként mindent elborító önbizalma. Sok esetben retteg az emberektől, de az elhagyástól is, görcsösen kapaszkodik bárkibe, aki legalább valamennyire mellette áll és kitart mellette. Külön szomorúsággal töltheti el az olvasót, hogy mindez egy negyven év körüli nővel történik.
A könyv egyébként happy enddel zárul, bár elég kurtán-furcsán, nem nagyon értjük a hogyan tovább-ot: a nő elhagyja a szanatóriumot, az író pedig egy szappanoperába illő csókjelenettel próbál minden felmerülő olvasói dilemmára választ adni.
Mindenesetre Kneszl Beáta Carmen bevállalta, hogy nyíltan ír egy olyan témáról, amelyről talán előtte még senki, ráadásul érintettként, meglehetős őszinteséggel, ami hitelességet kölcsönöz a leírtaknak. BPD-ben vélhetőleg többen szenvednek, mint gondolnánk, a borderline-ra pedig mindössze egyetlen valós „megoldás” sejlik fel végül, mégpedig, hogy állítólag a negyvenes évek környékén magától enyhülni kezdenek a tünetek. (Kár, hogy sok nőknél akkortájt kezdődik a klimax…)
Mindenesetre a jelzőt azért ne aggasszuk boldog-boldogtalanra, a diagnózis felállítása szakorvosi feladat és eltérő diagnosztizálások még úgy is bőven adódhatnak. Arra viszont mindenképpen jó a könyv, hogy lehetőleg ne essünk egyből vad ítélkezésekbe egy látszólag hisztériás, bolondnak tűnő nő vagy férfi láttán.
Az „Én, a megbélyegzett” nem több egy őszinte, sokszor érthetetlennek tűnő kifakadásnál, ahol a cselekmény gyors elbeszélése történik, viszont kétségtelenül figyelemreméltó és fontos abból a szempontból, hogy megértést nyújt sorstársainak, miszerint nincsenek egyedül borderline-osként.
Hogy érdemes-e elolvasni ezt a könyvet? Határeset, de attól még a szindróma valós.