Túl a szerelmen?

Túl a szerelmen?

2021. 06. 30., sze - 10:05
0 hozzászólás
„És az ember nem érti a görög fiúszerelmet sem, amíg nem tudja, hogy ki az ephébos. Ennek a fiúszerelemnek minden sötét és elaljasodott vonzalomhoz semmi köze sincs, ahogy nincs köze hozzá a sapphói szenvedélynek. Az ephébos az az ifjú, akinek láttán minden Sókratésnek az esze meg kellett, hogy bomoljon. Nincs más mód ehhez az ifjúhoz közeledni, mint a szerelem. Természetes, hogy az ifjak egymásba szeretnek, de még természetesebb az, hogy az ephébosba beleszeret az érett férfi: az, aki mérhetetlenül jobban tudja minden asszonynál és leánynál, éppen nemének azonosságánál fogva jobban, hogy mi és ki ez a Phaidros.” - írja Hamvas Béla.
hb
avagy egy kudarcba fulladt nagy barátság

Hamvas Béla Álarc és koszorú esszéjében van egy – sokak számára – zavarba ejtő részlet, ami talán érdemes arra, hogy kissé elidőzzünk felette. Magáról az esszéről és a kötetről, ami 2017-ben jelent meg, már írtam; annak az esszének az első változatában foglalkoztam ezzel a kérdéssel, de aztán barátaim tanácsát megfogadva, inkább kihúztam az erről szóló értekezést, mert félrevitte volna az egészet, tekintve, hogy igen érzékeny a téma.

Nem Hamvasnak érzékeny, sokkal inkább mai közegünknek, amely a mássággal nem nagyon tud mit kezdeni.

Hamvas Béla közvetetten – és hangsúlyozom, hogy nagyon közvetetten – sorslehetőséget kínál fel Kerényi Károlynak az Álarc és koszorúban, hiszen neki írta esszéjét, méghozzá azt sugallja, hogy Phaidrosz lehetne, őmellette, akit korának Szókratészként enged sejtetni. Az ephébosok pedig azok a tanítványok, azok a fiatal fiúk, akik majd Phaidros köré gyűlnek és a szent tüzet életben tartják.    

De a Phaidrosok csak a legerősebb korokban és a legerősebb emberek körül jelennek meg, ott, ahol mindenki más már borzad és fél, ahol oly tűz ég, amit senki sem ért rajta kívül, ahol valami isteni lángol fel, ott születik meg Phaidros, az isteni ifjú.”
Hamvas Béla: Álarc és koszorú. Medio. 2017. 154. o.

    Mindezek után az a szövegrész jön, amelyre alighanem a legkevesebben számítanának, s ez is eszköz ebben az írásban. Hamvas Béla előbb Szapphó és leszboszi asszony szerelméről értekezik:

Kerényi Károly leírja*, hogyan értette meg Sapphót, miért szeretett ő, az asszony, asszonyt. Nem értette egészen addig, amíg elment Lesbosba, s ott találkozott  az ősi lesbosi nővel, azzal a női alakkal, akivel Sapphó is, a szőke görög leány találkozott. És akkor egyszerre természetes lett számára, hogy Sapphó beleszeretett.

Lehetetlen volt még neki, mint nőnek is, kivonni magát a királynői varázs pompázatos szépségének bűvölete alól. Sőt, ő még kevésbé tudta megvédeni magát, mert ő, a nő, mérhetetlenül jobban tudta minden férfinél, hogy mi az, ami ebben az ősi lesbosi asszonyban az észtvesztően emberfölötti, jobban tudta és élte minden férfinél, éppen rokonságánál és nemének azonosságánál fogva jobban, hogy ki ez az asszony.

Nem kisiklott és beteges vonzalom volt ez.

Azzal az asszonnyal szemben az embernek csak egy viszonya lehet: a szerelem, a szenvedélyes imádat, sóvárgás arra, hogy örökké ott legyen, hogy érinthesse, nézhesse, simogassa, hogy szavainak és karjának ölelésébe fonja s vele egybenőjön.”
Hamvas i.m. 154. o.

Hamvas Béla itt Kerényi Károly Lesbosi utazás című esszéjére hivatkozik, ami megjelent a közösen szerkesztett Sziget második kötetében, sőt különnyomatként is, százötven számozott példányban. Nekem ebből van meg az ötvenhetes. Az egyébként nagyon szép esszének több vonatkozó részletét is lehetne idézni, akár a régi és új görögség nőeszményéről szólót, akár azt, amikor a kisázsiai menekültekről beszél Kerényi, akár azt, mikor az őskrétai viselet hiányáról, amit a XVIII. századi utazó még megtalált Leszboszon, a fedetlen keblű nőket, ami még a XX. század hatvanas éveiben sem volt ismeretlen például Bali szigetén.
    De mégis a legszebb, amikor Kerényit megérinti az ősnő képzete:

És mégis: a legelső fiatal lány, aki szembe jön velem, mintha Longos regényéhez rajzolták volna illusztrációnak, kecses termetű, finom fejű, majdnem egészen egyenes orrú típus – Chloé-típusnak nevezem magamban – s ugyanilyen a második, a harmadik, ugyanilyenek az öreg parasztasszonyok is. Nem a mai görög koiné, és nem is az ajasszói típus. De kétségtelenül antik, csak más antik, mint Ajasszóban: ez görög, az görögségelőtti.”
Kerényi Károly: Lesbosi utazás. Sziget II. Bp. 1936. Önállóan, kibővítve: Lesbosi utazás. Löbl és Fia, Bp. 1936.

    Éppen ez a „görögségelőtt”, vagy „őseredeti” érdekli Hamvast később, s lép tovább görög tárgyú írásain az Arkhai kötetben az őstárgyak, az őskultúrák emlékei felé.  De visszatérve az Álarc és koszorúra, mindezek után pedig a görög fiúszerelemről értekezik, méghozzá pozitív értelemben:

És az ember nem érti a görög fiúszerelmet sem, amíg nem tudja, hogy ki az ephébos. Ennek a fiúszerelemnek minden sötét és elaljasodott vonzalomhoz semmi köze sincs, ahogy nincs köze hozzá a sapphói szenvedélynek. Az ephébos az az ifjú, akinek láttán minden Sókratésnek az esze meg kellett, hogy bomoljon. Nincs más mód ehhez az ifjúhoz közeledni, mint a szerelem.

Természetes, hogy az ifjak egymásba szeretnek, de még természetesebb az, hogy az ephébosba beleszeret az érett férfi:

az, aki mérhetetlenül jobban tudja minden asszonynál és leánynál, éppen nemének azonosságánál fogva jobban, hogy mi és ki ez a Phaidros.”
Hamvas i.m. 154. o.

Mi következik mindebből?

Ma sokan azt gondolnák, hogy Hamvas és Kerényi egészen biztosan szerelmesek voltak egymásba, s Hamvas ebben a rejtett allegóriájában, amikor Phaidros és Szókratész viszonyáról beszél, világossá tette barátja számára vonzalmát. Esetleg azt, hogy itt a homoszexualitás mellett érvel, sőt idős férfiaknak fiatalabbakkal való viszonya mellett. Már látom magam előtt, ahogy „leleplezik” Hamvas Béla viszonyát Kerényi Károllyal, hiszen a kép teljes: együtt nyaraltak Korčula szigetén, 1934-ben, Hamvas éppen elvált első feleségétől, a másodikkal még csak ismerkedett, közeli és meghitt barátságban voltak, s utána sok mindent vágtak egymás fejéhez, szóval szakítottak. Így szerettek ők?
Nem.
Ez csak a minden nagyságban valami altesti okot látó, a függöny mögé hívatlanul bepillantó, indiszkrét és pletykás vénasszony-lelkű ember gondolhatja. Tegyük fel a kérdést: mi van akkor, ha Hamvas és Kerényi szerelmesek voltak egymásba? S nekünk ehhez mi közünk van? Helyes-e így értelmezni ezt az írást?
Mindez tipikus lenne, sőt, megengedem, lehet, hogy lenne némi részigazság is benne, hiszen

a barátság a szerelem egy teljesebb formája: mert nincs teljesebb szerelem, mint a barátság, mert csak a barát kíván a másiknak mindent és nem követel magának semmit.

Ám ebben az esetben ez az értelmezési irány valószínűleg teljes tévedés, félreértés.
     Nem erről szól az egész szöveg, s mint mondottam fentebb, ez csak egy részlet, ami csak kontextusában és az életrajz ismeretében érthető. Vagyis egyrészt fel kell ismernünk ennek a szövegnek a jelentőségét, másrészt helyén kell kezelnünk.
    Sokkal többről van szó. Nem szerelemről, hanem barátságról. Azzal együtt, hogy Hamvas Kerényivel való ezen időszakáról ezt írja:

Barátságoknak is van mézeshete. A csendes összenövés az elvonulásban, az egymásért való rajongás forró napjain. Átéltem ezt a mézeshetet, elragadva személyének közelségétől. Átéltem annak ellenére, hogy tudtam, a legfontosabb még hiányzik. A szerelem abban a pillanatban pecsételődik meg, amikor a teljes önfeladást mind a ketten megtanulják. A barátság is. Abban a pillanatban lép át az örökbe. Én tudtam, hogy ez a pillanat még nem érkezett el. Vártam, mint a férj, aki érzi, hogy asszonyát elrontották, és lassan kell újra visszatéríteni a termékeny életbe.”
Hamvas Béla: A magyar Hüperion. Medio. 2007. 62. o.

    Hamvas számára azonban e barátság és a remény, hogy ez a barátság majd segít új közösséget alkotni, kudarcba fulladt. A lényeg most azonban az, hogy Hamvas – bár szerelmi hasonlatokat és könnyen félreérthető szavakat használt ebben az írásában, amit nem véletlenül nem publikált – határozottan egy nagy barátságra gondolt, s a barátság eszményét élte és írta meg, annak csalódásával és kudarcával, sőt ebből fakadó sértettségével együtt.     
    Hasonlítsuk csak össze a barátságról írott esszéjét ezzel, s láthatjuk, mennyire kisimult, mennyire szebb az, mint amit A magyar Hüperionban olvashatunk.

De míg a barátságról szóló írása egy kerek esszé, addig A magyar Hüperion vallomásos próza levelekben és versekben, még ha későbbi szerkesztők a verseket is prózának szedték.

Egyszóval más műfaj, másról szól, s a barátságról vallott gyönyörű gondolatok megéréséhez meg kellett élnie Hamvasnak ezt is.
    Meg kell élni sok mindent ahhoz, hogy valaki ne csak olvassa, ne csak leírja, ne csak idézze, hanem meg is értse, hogy mit jelent ez:

Az emberi világban a barátság a klasszikus életrend formája volt, lesz és marad. A humánum zavaros irrealitásából, amit meg nem magyarázható módon realitásnak hívnak, a barátság kilép, s az életet költői módon oldja meg. Azt mondják, a szerelem költővé tesz. Gyakran. A barátság az életet teszi költőivé és költészetté. A szerelemből a költészet hamar kivész, mert a szerelemnek minden csak eszköz, hogy a világegyetem két legnagyobb ellentétét, a férfit és a nőt egybeolvassza. A barátság maga ez a poétikus kapcsolat. És a verseket nem írjuk, hanem éljük.”

 

Ez az esszé megjelent Weiner Sennyey Tibor Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve című esszékötetében, 2019-ben. A könyv megrendelhető az Írók Boltjából.