Ufókról, szellemekről és hazai zsánerirodalomról faggattam Székelyhidi Zsoltot.

Ufókról, szellemekről és hazai zsánerirodalomról faggattam Székelyhidi Zsoltot.

2021. 04. 10., szo - 18:51
0 hozzászólás

Székelyhidi Zsolt író, költő, zenész és fotográfus, több írószövetség tagja, a Spanyolnátha művészeti folyóirat munkatársa és a Corvina Kiadó műszaki vezetője. Nemrégiben megjelent, fantasztikummal fűszerezett A kékkőkúti csillag című könyve kapcsán kérdeztem a szerzőt.

Székelyhidi Zsolt: A kékkőkúti csillag

A kékkőkúti csillagról szóló kritikám a Roboraptor oldalán olvasható.

Hét versesköteted mellett ez a második megjelent regényed. Ráadásul ez a kötet rögtön két kisregényt foglal magába (A kékkőkúti csillag, A grinnyei gőzgombóc). Mesélj kicsit a könyvről, miért pont ez a két történet került bele, hiszen az egyik űrlényekről a másik pedig egy kísértetről szól? Mire fel ez a zsánermix?

A klasszikus értelemben vett próza szinte véletlenül talált meg. A Jega Jade – Háborúban született című, első sci-fi–fantasy regényem ötletével Zöllner Marcell barátom keresett meg annakidején, viszont ő képregényben gondolkodott. Végül az történt, hogy a képregénységről lebeszéltem Marcit (nem volt nehéz), és nekikezdtem az írásnak, miközben ő az asztalon, szőnyegen mellettem rajzolta például ugyanazt a lényt, amiről én épp írtam. Ez egy megismételhetetlen időszak volt, író és rajzoló együtt mozogtunk az általunk teremtett világban, oda-vissza hatottunk egymásra. Elfelejtkeztünk magunkról, amikor csináltuk.
Hosszú lett és lírai. Ma fele olyan hosszúra se írnám, dehát akkor az a korszak volt. Három évig készült.

A kékkőkúti csillag, majdnem tíz évvel később, azért születhetett meg, mert szerettem volna kipróbálni, prózában mennyit lehet egyszerűsíteni, mennyi szót lehet kihúzni, hogy még érthető és életszerű maradjon a történet. Ez mozgatott. A cselekményesítés. Kiveszek belőle egy leíró részt, marad benne az akció. Nem azt írom, hogy egy hosszú hajú, nagy szakállas ember rohant a főleg szikár tölgyekből álló, sűrű erdőben, hanem azt, hogy Bélu rohant a tölgyerdőben. Az olvasó érti, mi történik, de sok minden hiányzik. Addig lehet csinálni, amíg nem hagyom cserben a szöveget. Amíg már nem lesz, aki hozzá tudja képzelni a sűrűt, a
szikárat, a szakállast. Amilyen hosszú lehetett a Jega Jade, olyan rövid lett A kékkőkúti.

A kékkőkúti alapötlete egy merőben klisés helyzet, jön az UFÓ, leesik, de a túlélő földönkívüliek élve kikászálódnak a járműből és megnehezítik (vagy megkönnyítik) az ott élők dolgát. Ilyen sci-fiből ezer van. A másik kisregény, a Gőzgombóc kísértete ugyanez. A szellem ijesztget, akar valamit, meg kell fejteni, mit, és az meghozza a megoldást, vagyis hogy miként lehet megszabadulni tőle. Engem ezekből az izgatott, hogy mi történik, ha magyar karakterek lesznek ezeknek az elszenvedői. Mit hozna ki a vidék emberéből a természetfeletti. A vidéki emberek is klisések. Persze. Itt minden az. Mert minden annak rendelődik alá, hogy a több helyről kiollózott dolgok így még nem voltak összerakva.

A sci-fi vagy a horror áll közelebb a szívedhez?

Nem vagyok biztos benne. De egyre inkább az ötlet érdekel vagy inkább: ötletesség. A (számomra) érdekes horrorokban vér sem folyik. Nem a valóság ellen beszélek, a halál például legyen pontos. De sokkal élethűbbnek kell lennie a kiváltott reakciónak. Hiszen az érdekel mindenkit. Hogy mit fog tenni. Mihez kezd, aki marad. Mondhatjuk, hogy akkor ez a dráma. A dráma a sci-fiben vagy a horrorban. Az a legjobb, ha ráadásul abszurd is. És vicces.

Hogyan pattant ki a fejedből ez a két sztori?

A két kisregényt a keletkezésük története kapcsolja egymáshoz. Az elsőt, a Csillagot, ott kezdtem írni, ahol a Gőzgombóc játszódik. Kékkőkút a gyerekkorom meghatározó emlékeinek helyszíne, egy pici település pár házzal, ahol nagyapámék nyaralója volt. A Bükk aljában. A nevét éppen egy kicsivel megváltoztattam. Mielőtt elkezdtem írni a regényt, jártunk arra egy  barátommal, az egyik csúcson bontottunk sátrat és kinn aludtunk. Klassz volt visszamenni oda. A kisház is megvan, a nyaraló. Talán jár oda még valaki és nem lakatlan teljesen.

A tájleírásaid, illetve a települések leírásai nagyon alaposak mindkét történetben. Milyen személyes kapcsolat fűz a vidéki miliőhöz? Bükki hoteltulajdonos vagy? Esetleg voltál Baranyában polgármester? Netán egy skandináv–magyar rockzenekarban gitározol?

A Gőzgombóc Grinnyéje létezik, a feketefejű juhok is. Sok minden valóságos a két kisregényben. A falvak, ahol a történetek játszódnak, szinte végigsétálhatók a regény sorai alapján. Amikor nekikezdtem, megszerkesztettem a térképet, kinyomtattam és ceruzával jelölgettem, ki hol lakik, ki hová megy. Hol kezdődik az erdő, mennyit kell a disznóknak szaladni ahhoz, hogy elérjék a főteret.

Ha elmennénk ma Kékkőkútra (a Bükk lábához), szinte méterre pontosan meg tudnám mutatni, hová zuhant az UFÓ. Kékkőkút pont ugyanolyan, mint a regényben. Csak másképp hívják.

A karakterek megalkotásánál olyan személyeket teremtettél, akikhez hasonlóval biztos találkozhatott már az olvasó legalább egyszer az életében. Ez tudatos eszköz arra, hogy az olvasó egy kényelmes, ismerős közegben érezhesse magát, majd te onnan kiragadhasd egy őrült és szokatlan dologgal?

A Sepoq zenekar négy tagjával sok évig együtt zenéltem. Szeretem őket és azt, amit csináltunk együtt. Ugyanakkor az nem mondható el, hogy a karaktereik pontosan ugyanolyanok, mint a valóságban. A történet és a képzeletem átformálta őket valamennyire.

A kékkőkúti csillagban ott van Gergő, akivel túrázunk, hát ő is valós személy. Persze, a legtöbben nem léteznek vagy nem úgy. Azt hiszem, ez az egész bennem van, és nem azért, mert vidéken nőttem fel vagy mert ismerek embereket, akik szeretnek piálni.

Olyan hangulatot szerettem volna létrehozni, amiben szívesen mozgok, ha elmegyek kirándulni valahová Magyarországon. A kocsmában két sör után összehaverkodnék a srácokkal és a pultossal. Nem azt mondom, hogy életre szóló barátságok kötődnének, de egy-két órára teljesen át tudnám venni a létezésnek azt a gondtalanabb formáját, ami szerintem a kis zsákfalvakban, pár házas településekben ma is jelen van. Nem megfejteni, szociológiai szempontokat vizsgálni. Egyszerűen csak ott lenni, mondani pár mondatot, aztán csak hallgatni őket, meg érezni azt a levegőt, és jól elfelejteni a várost.

Ha valaki megfilmesítené a két sztorit, milyen szereposztást tudnál elképzelni a karaktereidnek?

Nagyon klassz lenne, ha megfilmesítenék valamelyiket. Vidámnak kellene lennie. A mi vígjátékainkban mindig ott „villog” a magyar kisember megkeseredettsége, mint valami figyelmeztetés: akkor is ezek vagyunk mi. Kíváncsi lennék, hogy Bodzsár Márk (Drakulics elvtárs, Isteni műszak) hogy rendezné meg. Vagy a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan rendezője, Reisz Gábor… Két, teljesen másféle hozzáállás. A Liza, a rókatündér stábja és Ujj Mészáros Károly? Az abszurd miatt… Nem is tudom…

Amikor kitaláltad hogyan fognak kinézni a földönkívüliek, azonnal élt egy kép a fejedben, vagy korábbi olvasási/ filmnézési élményeidre hagyatkoztál?

Ez szerintem a legnehezebb feladatok egyike. Egyfelől mondhatjuk, hogy tök mindegy, hány lábuk van a földönkívülieknek, hogy hány szemük. Ahogy A kékkőkútiban kinéznek, az egyfajta hibrid, persze, a sok olvasmány/filmélményből merítve. Lovecraft őrült lényei, meg a „standard” alien-ábrázolások, amik általában felbukkannak a klasszikus sci-fikben is. Ennél
fontosabb volt, hogyan viselkedjenek. Mindenképpen barátságosnak kellett lenniük, és hát ez nem olyan történet, ahol bárki komolyabban megsérül. A kommunikációjuk pofonegyszerű, a csápjaikkal hozzádérnek, és „belemásznak” az agyadba. Meghekkelnek. De az nem érdekes, hogy történik. Irreveláns és unalmasan bonyolult. De nézzük: mondjuk képesek a hámsejteken átküldeni (átizzadni) egy fehérjét, egy C1q-hoz nagyon hasonló, de pont ellentétes hatású vegyületet, ami az idegsejtek axonvégződéseihez kapcsolódik, majd a receptorokhoz kötődve egy újfajta szinapszist hoz létre, ami sejtről sejtre épül fel, a belépési ponttól az agyig… Ezen a különleges szinapszison keresztül aztán… Másszóval és röviden: beszélnek hozzád. Ezeket átgondolja az ember a történet tervezésekor, és aztán tudatosan nem írja le, nem fejti ki, miközben olvasáskor feltételezi, hogy mindenki valahogy így képzeli el a folyamatot (a C1q- fehérje behelyettesíthető). Bizonyos más dolgokat meg persze le kell írni…

Mindkét történetben elég jelentős mennyiségű alkoholt fogyasztanak a szereplők. Ennyire alkoholtól függő társadalom lennénk?

Biztos vagyok benne. De hát ez nem baj, a társadalomkutatók és pszichiáterek és orvosok persze hajtogassák az igazságukat (ami nyilván sajnos igaz is), hogy a sok alkohol sírba visz. Szomorúak vagyunk, stresszesek. Küzdünk napról napra. Elfelejtünk rámosolyogni a reggelre. Én úgy látom, hogy miránk aztán tényleg ráfér a vidámítás. És hogy lehet gyorsan vidámmá válni? Közért, pálinka.

Ezekben a regényekben a pia hajtóműként van jelen. Ismerjük a hatást: ha két kupicával megiszunk, akkor bátrabbak leszünk, megyünk a sötét erdőbe és kiderítjük, mi kísérthet benn. Közben meg az adott történet abszurditását természetesebbnek éljük meg. Én tutira így csinálnám, ha UFÓ-ra vadásznék, előtte lehajtanék egy-két felest…

Hogy érzed, eddig bejön a közönségnek ez a stílus? Tervezel hasonló hangvételű történeteket írni?

Ezek nagyon közvetlen szövegek. Nem akarnak sokat mondani, nem kell nekik bölcsnek lenniük. Szeretném, ha zsigerből olvasnák, kikapcsolódásként. Élvezzék, röhögjenek. Azt hiszem, a visszajelzések alapján ez nagyrészt működik is. Élvezik és röhögnek. Klassz.

Mi a véleményed a magyar sci-fi és horror irodalom jelenlegi állásáról hazánkban? Miben jó és miben lehetne még jobb?

Nem ismerek minden művet. A legizgalmasabb kísérleti munkák közt tartom számon Nemes Z. Márió Barokk femináját, de az ugyanúgy nem horror, mint a Grinnyei gőzgombóc. De sokkal! horrorabb bárminél, miközben művészetileg, irodalmilag ellebeg minden stílushatározás felett. Bartók Imre szintén nagyon erős horrorban, A patkány éve (és a világvége-trilógiája egészében) jó példa a magyar horror megújítására. Veres Attila Odakinn sötétebb című horrorja konkrétan Magyarországon játszódik, milyen jó lenne, ha többen ismernék.

Az epikus sci-fi magyar hőse a háromszoros Zsoldos Péter-díjjal kitüntetett Markovics Botond, aki a szuperhősös vonalat értelmezi újra és mint a jövőben működni tudó, technikailag és emberileg tökéletesedő faj, tekint az emberre. Szélesi Sándor A beavatás szertartása című könyve a kolonizálás mentén mesél el emberi történetet.

Azt hiszem, a Zsoldos Péter-díj és egyébként a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat jó iránmyutató lehet, ha valaki új magyar sci-fik után kutat. Tavaly megkértem Szélesi Sanyit, hogy mondjon pár jó sci-fit, ami valahogy Magyarországhoz kötődik, akár témájában, akár másképp. Nagyon hosszú listát írt! Mostani alkotók, mostani munkák! Óriási a kínálat. Érdemes belemélyülni.

Milyen terveid vannak? Visszatérsz a versekhez, vagy jöhet egy újabb fantasztikum őrület, mondjuk egy alföldi zombi- apokalipszis?

Könyvhétre jelenik meg újabb verskötetem, az Ami kék lesz. Ebben is lesz sci-fi, kozmosz, távolság, szinesztézia… Filozofikusabb, melankolikusabb verseskönyv lesz, mint az eddigiek.
Természetesen izgat a Kékkőkútival megtalált irányvonal is, újabb kisregényt írok és terv szerint a következő prózakönyvemben szintén két kisregény fog szerepelni. Az egyikben egy Tisza melléki kis fürdőfalu gyanútlan lakóin zombijárvány lesz úrrá, néhányan, például a faluba látogató írótábor résztvevői pedig megpróbálnak úrrá lenni a helyzeten. A másik kisregény egy nagymamáról fog szólni, akit a halott férjének szelleme kísért… Nagyon várom, hogy vele foglalkozhassak…

Az interjút készítette: Demencze Ilona

Székelyhidi Zsolt

Székelyhidi Zsolt

Magyar zenész, zeneszerző, író, költő
1993 óta a miskolci Új Bekezdés Irodalmi Alkotócsoport tagja, azóta publikálja írásait. 1995-1998 között az Időjelek című időszakos folyóirat szerkesztője, majd a Titanic alkotócsoporttal lépett fel. 1996 óta a József Attila Tudományegyetem média-kommunikáció szakos hallgatója. 1999-2004 között Kiss-Stefán Mónikával a Chautauqua együttessel saját dalaikkal koncerteztek. 2005 óta soundZcapa név alatt experimentális zenéket készít. 2006-2012 közt a Schlafwagen és a SepoQ zenekarok tagja. 2007 óta a Spanyolnátha művészeti szerkesztője, 2011-től főszerkesztő-helyettese. 2007-2008 között a Parnasszus online szerkesztője volt. 2008-tól Susanna Laknerral multimediális kísérleteket készít. SPN Krú név alatt 2008-tól Berka Attilával együtt zenés költészeti performanszokat, akciókat csinál. 2011-től 2013-ig a vakszöveg.hu irodalmi és fotóblogot vezette Zolkóval.Űrbe! kötete 2013-ban digitális verzióban is megjelent a Spanyolnátha művészeti folyóirat aloldalaként (http://urbe.spanyolnatha.hu, tervezte: Barbély Virág), 2014. január 22-én pedig Miskolcon a Tízeset című Spanyolnátha-rendezvénysorozat részeként debütált a belőle készült színpadi mű Bársony Júlia rendezésében és a Harmadik Hang Háza + SPN Krú előadásában.