Vajda Lajos halálára

Vajda Lajos halálára

2018. 11. 10., szo - 12:30
0 hozzászólás
„Vajda Lajos nem első, de nem is utolsó áldozata a szerencsétlen hazai körülményeknek: a szegénységnek és a szellemi közönynek, tunyaságnak. Voltak és lesznek is még elegen hasonsorsúak.”

2018. november 10-én nyílik Szentendrén nagyszabású kiállítás Vajda Lajos és Vajda Júlia festményeiből és rajzaiból. Ebből az  alkalomból Vajda Lajos egykori barátjának, a méltatlanul elfelejtett kiváló művészettörténésznek, Kállai Ernőnek Vajda halálakor írott hátborzongató esszéjét közöljük a DRÓTon.

 

Kállai Ernő:

 

Egy festő halálára

 

(Vajda Lajos)

 

" "

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Világok között

Vajda Lajos élete és művészete | 2018. november 11. – 2019. március 31.

Mikor utoljára láttam Vajda Lajost, néhány nappal a halála előtt, tüdővész emésztette, lázas testével már csak hanyatló emléke volt önmagának, de szelleme még ébren világított abban a beszélgetésben, mely különböző festőkről, legfőképpen Pablo Picassoról szólt közöttünk. Vajda nemrégiben látta azt a New Yorkban megjelent, szép monográfiát, mely a spanyol mester művészetét méltatta. Figyelmét különösen egy korai festmény reprodukciója ragadta meg. A kép a posztimpresszionizmus stílusában, munkáskülsejű szerelmespárt ábrázolt, a háttérben egy párizsi utcával. A férfi és a nő alakja a szoros ölelésben összefonódva, a sejtelmes, elmosódó ábrázolás révén nem két embernek, hanem két lénynek látszott, mely világfeledten magába merülve, kísértetes fantom módjára magasodott az utcai környezet fölé. A festői megjelenítés a valóság mezében döbbenetes erővel idézte a szerelem földöntúli mélységeit, örök szédületét, emésztő és boldogító gerjedelmét.

" "Vajdát a látomás sugalló ereje, a sejtetés plaszticitása foglalkoztatta. Nem győzte csodálni azt a kifejező ornamentummá, beszédes arculattá lényegült formát, amely a szerelmespár ölelkezésében mutatkozott. A látomás stílusában a maga művészetével rokon érzelmi távlatokra ismert.

 

Jogosan érezhette hogy ez a rokonság az ő művészetére is fényt vet, melynek lényege szintúgy a jelképpé mélyült és szellemült formák rendkívüli sugalló erejében, plaszticitásában rejlik.

 

Szegény, halálosan beteg Vajda Lajos, aki amúgy is már csak fél lábbal volt a földi világban, Picasso képéről beszélve, csillogó szemmel szőtte az eszmei szálakat, melyek révén magát egy végtelenül nagy sugarú művészi világhoz tartozónak tudta.

Betegágyának nyomorúsága közepette, tűnő életének, élethossziglan viselt, küzdelmes szegénységének sok nyomasztó emlékével terhelten is érezte, hogy ez a művészeti világ örök hazájául adatott, és hogy ezen a szellemi birtokon belül erős gyökeret sikerült vernie, csorbítatlan honpolgári jogokat sikerült szereznie. E szellemi távlatok világában nem kellett egyedül éreznie magát: bőven voltak benne ősei, rokonai, társai.

Ezekről a dolgokról beszélgetve magam is elfelejtettem, hogy olyan embert látok magam előtt, kinek napjai meg vannak számlálva. De mikor látogatásom végeztével kezet szorítottam Vajda Lajossal, és kezének forró, erőtlen fogását éreztem, elszoruló szívvel tudtam: többé nem látom élve. Jobbulást kívántam neki, és ezt mondtam: „viszontlátásra”, de alig bírtam a szeme közé nézni…

Egy hét múlva temették. Felesége és néhány festőbarátja kísérte ki a temetőbe. A temetés után egyikök lakásába gyűltek össze, és gramofonlemezekről végighallgatták Beethoven hegedűversenyét, mely Vajda kedvenc darabjai közé tartozott…   " "

- De hát mit is festett ez a Vajda Lajos? - hallom nem egy olvasómat kérdezni. - Azt sem tudtam, hogy a világon volt, nemhogy a képeit láttam volna.

Csakugyan egy halott festőről emlékezem ezekben a sorokban, akinek nevét még a céhbeliek közül is csak kevesen ismerték, művészetét pedig még kevesebben becsülték. Hogyan várhatnám hát, hogy a közönség tudja, kiről van szó, és hogy milyen jogon kérem figyelmét egy számára ismeretlen festő soha nem látott műveinek méltatásához?

Vajda Lajos figyelmünket érdemli, mert alig ismerten is a fiatalabb magyar festőnemzedék legkiválóbb tehetségei közül való volt. Megérdemli, hogy neve és művészete ne kallódjék el. Másrészt

 

sorsa annyira jellegzetesen hazai művészsors, hogy ezért is föl kell jegyeznünk, intő például.

 

Bár ugyanakkor jól tudjuk: minden hiába. Vajda Lajos nem első, de nem is utolsó áldozata a szerencsétlen hazai körülményeknek: a szegénységnek és a szellemi közönynek, tunyaságnak. Voltak és lesznek is még elegen hasonsorsúak.

Vajda Lajosnak harminc-egynéhány éves korában meg kellett halnia, mert beteges, gyönge szervezete nem bírta el a fáradalmakat, és mert a nincstelenség nem engedte, hogy a tüdőbajával ágynak dőlő művész kellő gyógykezelésben és ápolásban részesüljön.

Sorsának ez az oldala, sajnos, nagyon is egyszerű és érthető. Jóval bonyolultabb az a kérdés, hogy

 

miért kellett művészetével annyira elszigetelten és ismeretlenül maradnia, noha ez a kérdés is igen jellegzetesen hazai körélményekre tapint.

 

Vajda Lajosnak nem volta arra pénze, hogy kiállító-helyiséget béreljen magának, szánalmasan összezsugorodott művészeti nyilvánosságunk elé pedig másként nem juthatott. Műtermi kiállításokkal kellett beérnie, miknek alig akadt néhány látogatója és amiket a kritika sem méltatott figyelemre.

 

Művészetét a közöny és a meg nem értés légüres tere vette körül, noha ez a művészet jelentős értékű, aminek idővel a műértők szélesebb köre is tudatára fog ébredni.

 

Egyelőre persze elég annyit mondanom, hogy Vajda Lajos az ún. „absztrakt” festők közé tartozott, és máris bizonyos lehetek benne, hogy elítélőleg vélekednek róla olyanok is, akik festményeit és rajzait nem is látták. Pedig éppen ezek az absztrakt alkotások a végletekig telítve vannak az élet konkrétumával és a forma plasztikus kifejezőerejével. Hogy ez ideig csak a művész néhány barátja és híve érti és értékeli őket, semmit sem von le jelentőségükből, viszont annál szánandóbb jele a kortársak szellemi rövidlátásának és satnya képzeletének.

" "Az is jellemző művészeti életünk fáradt légkörére, hogy Vajda Lajos és általában az „absztrakt” művészet munkái elől modern művészeink közül is sokan elzárkóznak. Némelyek ezt az elzárkózást látszólag fölényes gesztussal indokolják, mondván, hogy hiszen „az ilyesmin már régen túl vagyunk”. Kivált olyanok tetszelegnek ebben az álfölényben, akik valamikor, ifjabb éveikben maguk is megközelítették a tiszta formai szerkezet és látomásokat idéző szellemi feszültség ama fokát, melyet jobb szó hiányában „absztraktnak” szokás nevezni. Ezek a művészek idővel szellemileg engedékenyebbé, simulékonyabbá válván, a természethez többé-kevésbé közel álló ábrázolásra tértek át, és most már tüntetően lebecsülik az olyan képeket és szobrokat, melyek a forma tiszta ütemezésén, plaszticitásán és kifejezőerején alapulnak. De hiszen senki sem találkozik szívesen olyan értékekkel, amikhez hasonlókat valaha maga is szorgalmazott, amiket azonban egy gyönge percében cserbenhagyott, hogy jártabb utakon közkeletűbb célok felé igazodjék.

 

Annyi bizonyos, hogy az a tükör, melyet Vajda Lajos a dolgok elé tartott, a legkevésbé sem volt derűs és tetszetős természetű. A festő pesszimista volt.

 

Ősi, babonás rettenet vált úrrá rajta, ha a mai világra nézett. Szíve gyökeréig megborzadt a kor démoni ábrázatától, pokoli embertelenségétől. Ebből a lidércnyomásos borzalomból fakadtak a azok a félelmetes, sötét arcok és alakok, melyeket Vajda érzékeny keze papírra és vászonra vetett. Ebből a dúlt lelkű képzeletből csaptak ki a vadul föllángoló és viharzó vonalak, egybesodródva és csavarodva, hogy nyomukban éj és alvilág szülte vészmadarak riasztó szárnycsapásai, apokaliptikus szörnyek, egymást faló és marcangoló bestiák ádáz fenekedése támadjon. Ez a lét érzékfölötti igézetétől, a roppant metafizikai kérdőjeltől ihletett képzelet szülte csupasz rajzlapon mint végtelen űrben lebegő és imbolygó kalandos figurációkat, melyek hol ember, hol állat, hol növény vagy felhő rejtelmes képét öltik magukra. " "

Vajda Lajos látomásai a festő és grafikai megjelenítés bámulatos erejével öltöttek alakot. A figurális képek néhány fojtott színre és igen egyszerű formára szorítkoznak, de ebben az egyszerűségben rendkívüli szellemi koncentráció feszül, mely a közepes méretű ábrázolást is monumentálissá avatja. Toll- és szénvonása fölülmúlhatatlan pontos és éles volt, a vonalkévéken az erősbítés és gyengítés, a sötétebb és világosabb értékek mesteri modulációi hullámzanak végig. Vajda kitűnő rajztudása a valóság beható megfigyelésén és ábrázolásán nevelődött, de a művész képzelete már a hétköznapi dolgok ábrázatában is fölfigyelt a vonalak véletlen találkozásából és összejátszásából adódó, különös figurációkra.

 

Senki sem értett nálunk úgy, mint ő a vonalak lelki életéhez: kifejezőerejéhez és képzettársító hajlamához.

 

Úgy kombinálta a vonalakat és úgy játszott velök, mint zenész a hangokkal. Rajzait valósággal sokszólamú alkotásoknak, tehát igazában teljes képeknek minősíthetjük.

Nem nehéz Vajda művészetének hátterében őskori és egzotikus ábrázolások, primitív népi és gyermeki, valamint modern külföldi példák hatására bukkanni. Ám azért ez a művészet mégis teljesen egyéni tükre tragikus lelkű korunknak. A festő szegénység és betegség gátolta rövid életében nem tudott egész erejével kibontakozni, de műve félbemaradtan is időt álló lényeges, eleven érték, amely megérdemelné, hogy egy szép emlékkiállítás keretében kerüljön a nyilvánosság elé.

 

Megjelent I. n.: Az Ország Útja. 1941. november. 371-373. o.