Vajon hogyan alakul ki az identitás?

Vajon hogyan alakul ki az identitás?

2020. 06. 26., p - 11:39
0 hozzászólás
„Az egész egy álommal kezdődött. Álmomban egy képzésen valaki azt mondta újra és újra: az identitás a kulcs. Ezzel ébredtem. Mivel aznap tanítottam is, ezt bele is szőttem a tanításba, ami nekem is segített, hogy tovább foglalkozzak a témával. Aztán rájöttem, hogy előző este egy mesét olvastam...” Fejér Péter 5ritmus mozgásmeditáció tanár gondolatai az identitás kialakulásáról.
indián
Identitás, bátorság, otthon

Nőtt, növekedett egyszer egy fa a Yukon folyó partján. Szép sudár fa lett. Amikor egyszer kitavaszodott, megnőtt a víz és szakadt a part. A szomszédos fa kidőlt mellőle. Megpróbálta támogatni, a törzsével tartotta a törzsét, de közben maga is zuhanni kezdett. Gyökereivel hiába kapaszkodott a földbe - a föld alatta porlott, szétpergett, maga is zuhant. Belebukott a vízbe. A megáradt folyó elkapta, megforgatta s vitte.”

Az egész egy álommal kezdődött. Álmomban egy képzésen valaki azt mondta újra és újra: az identitás a kulcs. Ezzel ébredtem. Mivel aznap tanítottam is, ezt bele is szőttem a tanításba, ami nekem is segített, hogy tovább foglalkozzak a témával. Aztán rájöttem, hogy előző este egy mesét olvastam. A mese nem az identitásról szólt eredetileg, de úgy tűnik, hogy nekem mégis arról.

Boldizsár Ildikó egyik gyűjteményében találtam ezt a mesét, és ebből a könyvből választottam ki még kettőt, melyek segítettek nekem megfogalmazni és érezni magamban, hogy mit is jelent az igazi identitás. Mit jelent, hogyan találhatom meg, és főképp: milyen irányban kormányoz engem tovább. Ez nem annyira egy gondolati eszmefuttatás, mint inkább egy tapogatózó felfedezőút, ahogy megpróbálom visszafejteni a kusza ösvényeket, ahogyan a szívem és a lelkem reagált ezekre a mesékre.

"A fa története” egy eszkimó népmese. A főhőse egy fa, aki eleinte próbál egy patak partjának omladozó földjébe kapaszkodni, miközben sudár nagyra nő. Az ár azonban kidönti és elsodorja. Sokakkal találkozik, de senki nem tud vele mit kezdeni, bár megcsodálják. Nem hasznos senkinek, konkrét és átvitt értelemben is csak sodródik. Aztán egy eszkimó meglátja benne a lehetőséget és kajakot farag belőle. A fa érzi, hogy jó helyre került és kajakként jól szolgálja a gazdáját, az azonban végül elajándékozza valakinek, aki rosszul bánik vele, és végül ismét a céltalan sodródás jut neki osztályrészül. Úgy látszik sehol nem talál otthonra. Míg végül egyszercsak eszkimóvá válik ő is. Visszatalál ahhoz, aki kajakot faragott belőle. Elmondja neki, hogy mekkorát csalódott benne. “Azzal elment és külön iglut épített magának.”

A második mese hőse is a természetből származik, de ő nem sokat sodródik. Hal képében ugrik ki a folyóból és rögtön kijelenti: “én Mimi-Hili vagyok, a vitéz”. Rögtön meg is mutatja vitézi erejét, aminek köszönhetően egy anyóka befogadja az otthonába. Mikor beleszokik az emberi alakban való életbe és az erdei tanyán való életbe, akkor nekiindul: “bejárom szülőföldemet, megnézem hogyan élnek az emberek”. A szülőföld bejárása közben sokaktól kap segítséget és ő maga is sokaknak segít. Végül még a cár lányát is megszabadítja és vele együtt visszamegy az erdőbe az anyókához, ahol “nagy, új faházat ácsol magának és abban él családjával”.

"A bátor Azmun” története sokban hasonlít az előzőkhöz. A főhős ismeretlen helyről jön, a folyón át érkezik és eleinte még passzív. Később viszont megtalálja a saját erejét és nagy hasznára lesz a közösségének. Van viszont egy fontos részlet, ami egészen különlegessé teszi ezt a mesét számomra. Ahogy magatehetetlen kisbabaként úszik lefelé az Amuron egy tutaj tetején egy falu lakói észreveszik. Még semmit nem tudnak róla, nem is látják, hanem csak a sírását hallják a tutajról, de eldöntik, hogy kimentik, hogy felnevelik és maguk közé tartozónak fogadják. Vagyis megadják a legtöbbet, amit egy közösség megadhat egy gyereknek - feltétel nélkül, ellenszolgáltatás nélkül, elvárások nélkül. Így válik aztán Azmunból hetedhét országra szóló hős, aki puszta öklével megrepeszt egy sziklát és vizet fakaszt belőle, és aki a tenger öreg istenéhez is eljut csak azért, hogy a faluját megmentse az éhezéstől.

Ezek a mesék tartalmazzák a leglényegesebb elemeit annak, ami ahhoz kell, hogy kialakuljon az identitásunk. És azt is leírják, hogy hogyan él egy olyan ember, akinek helyén van az identitása. Nem feltétlen adnak választ arra, hogy mit tegyünk, amikor a helyzet nem ilyen idilli, de pusztán az a tény, hogy megmutatják az idilli állapotot, nagy segítség. Ezekkel a mesékkel töltekezni lehet. Be lehet őket inni magunkba, a lelkünkbe. És amikor úgy érezzük, hogy el vagyunk veszve, amikor nem találjuk a talajt a talpunk alatt, amikor nem tudjuk, hogy hová tartozunk, hogy kik is vagyunk, akkor ránézhetünk a mesék által közvetített képre. Ránézünk és összehasonlítjuk. Mi történik azokkal a mesehősökkel és mi történik velünk? Milyen helyzetben állnak ők, és milyen helyzetben mi? És gyakran már az is elég, ha tudjuk, hogy merre haladjunk. Úgy már az utat is könnyebb megtalálni.

Mik az identitás kialakulásának sarokpontjai ezekben a mesékben?

A hős az ismeretlenből érkezik. Nem azért találja meg a helyét, mert valakinek az utódja vagy örököse. Nem örököse se gazdagnak, se szegénynek, de még egy néphez, nemzethez vagy vallási közösséghez sem tartozik. Két mesében a hős még az emberi fajhoz sem tartozik kezdetben. Tehát ne féljünk, ha úgy érezzük, hogy mi se örököltünk semmit, vagy ha elvetettük mindazt, amit örököltünk. Az bőven elég, hogy vagyunk, akik vagyunk.

A hős sodródik. Sodródik amíg rá nem találnak, vagy amíg a véletlen folytán ő rá nem talál valakire, aki aztán befogadja. A sodródás nem valami negatívumként szerepel ezekben a mesékben, hanem olyasmiként, ami az élet rendje. Vannak olyan helyzetek, amikor összedől az ismert világ amikor beomlik alattunk a föld és a folyó elragad és visz minket. Ilyenkor gyakran csak annyit tehetünk, hogy engedjük, hogy vigyen.

A hőst befogadják. Számomra a legszívszorítóbb pillanatok ezek a mesékben. Valaki meglátja a hősben azt, akivé válhat. Az egyik mesében az uszadékfába valaki belelátja a kajakot, amit ki lehet majd belőle vájni. Ez nem olyasmi, amit a hős csinál. A befogadás megtörténik vele. Az egy ajándék, egy adomány, amit ő elfogad. Ki és mikor fogadott be minket? Észrevettük azt a hatalmas ajándékot, ami ebben a gesztusban rejlik? Ha valaki más elfogad minket épp olyannak, amilyenek vagyunk, az az éltető táptalaja, a termőföldje az identitásunknak. Ebből a földből tud kisarjadni. Ha ezt nem kapjuk meg, magunknak aligha építhetjük ki. De valamilyen formában, valamilyen módon mindannyian megkapjuk néha-néha. Tudunk-e érte elég hálásak lenni? És a legnagyobb adomány az, ha nem csak egyvalaki fogad el, hanem egy közösség fogad be. Melyek azok a közösségek manapság, amik befogadnak embereket maguk közé anélkül, hogy ezért pénzzel, munkával, vagy a lelkeddel kellene fizetni?

A hős megerősödik és megkeresi, hogy miben tud hasznos lenni. Amikor a hőst befogadják és ő ezt elfogadja, akkor kialakul az identitása. Már meg tudja mondani, hogy ki ő, és mire képes. Azmun meséjében konkrétan a közösségtől kapja meg a nevét, az identitásának az alapját. És a stabil identitás erőt ad nekik. Ezt az erőt arra használják, hogy megismerjék a hazájukat, azt a helyet, azt a közösséget, ahol élnek és megkeresik azokat a lehetőségeket, ahogyan segíteni tudnak. Ha a helyén van az identitásunk, ha jó talajba tudunk belegyökerezni, akkor természetes módon erősödünk. És ez olyan erővé válik, ami cselekedni akar. Ez nem valami önostorozó elvárás, hogy “jónak kell lennem”, hanem egy teljesen spontán, a szívünk mélyéről kicsírázó szükségszerűség: erős vagyok, tehát segítek másoknak.

A közösségért vállalt feladatok után letelepszik és családot alapít. Ez szokványos vége a legtöbb mesének. Nincs is mit hozzátenni, talán csak azt, hogy nem azzal indítják az önálló tevékenységüket hogy megszerzik maguknak, amire szükségük van: állást, lakást, házastársat. Hanem azzal indítanak, hogy megnézik: mire van szüksége a közösségnek. És abból megtesznek valamennyit. És amikor sikerrel járnak a közösség érdekében, akkor fordulnak abba az irányba, hogy a maguk személyes boldogságát is megteremtsék. Persze mindez nem egy időrendbeli előírás. A fenti epizódok bármelyike bármikor megtörténhet velünk. De van benne valamiféle természetes prioritási sorrend. Ha úgy érzem befogadtak engem és úgy érzem, hogy ettől megerősödtem, akkor teljesen természetes, hogy a közösségnek igyekszem visszaadni ebből a jóságból annyit, amennyit tudok.

Ezeknek a motívumoknak az antitéziseit oly sokszor látni:

A hős az ismeretlenből érkezik <-> csak az számít, hogy ki kinek a leszármazottja, rokona, vagy milyen néphez tartozunk - és bármiféle ilyen hamis identitáshoz körömszakadtunkig ragaszkodunk.

A hős sodródik <-> mindent megteszünk annak érdekében, hogy lecövekeljünk, lehorgonyozzunk. Pedig a lehorgonyzás még nem identitás! Néha, ha úgy hozza a sors, engedni kell, hogy sodródjunk mert az nyitja meg a kreatív energiákat, az vezet el az igazi otthonunkhoz.

A hőst befogadják <-> senki nem fogad be senkit, csak akkor ha már előre jól lemérhető hasznot remél belőle. Országok, szekták, pártok, klubok, ...

A hős megerősödik... <-> manapság inkább arról divat beszélni, hogy teljesen a saját erődből hogyan kell “önmegvalósulni”, és nem arról, hogy mi az a közeg, melyik az a közösség, amiben kiteljesedhetsz.

A közösségért vállalt feladatok után letelepszik és családot alapít <-> az identitásunk megtalálásából természetesen fakad a családalapítás, de ez valamiért a feje tetejére fordulni látszik és azt gondoljuk, hogy a családalapítás teremti meg az identitásunkat. Sajnos ez ebben az irányban nem működik: csak azért mert bankhitelből lakást veszünk és gyereket nemzünk/szülünk bele, még nem lesz valódi identitásunk. És mivel nekünk nincs, ezért nem is lesz mibe befogadni a gyerekünket.

“Elment, és külön iglut épített magának. Hamarosan meg is házasodott, és iglujában hírből sem ismerték az éhséget, olyan mesteri vadász lett. Hogy fa volt valamikor, a többi fánál magasabb, csak a törzse mutatta. Sudáran, egyenesen járt még öregkorában is.”

A szerző a szöveget a facebook-oldalán publikálta. 
Fejér Péter honlapja itt található. 
A mesék forrása: Boldizsár Ildikó: Mesék a csodakertről