A világválság most! Őrület vagy normalitás?

A világválság most! Őrület vagy normalitás?

2021. 10. 10., v - 07:00
0 hozzászólás
Mi a „megoldás” a világválságra? Vajon felébredünk-e a kollektív őrületből? Mit javaslok? - Weiner Sennyey Tibor esszéje.
1
2
3
4
5
Weiner Sennyey Tibor esszéje és előadása

A világválság most!

Őrület vagy normalitás?

(Ez az esszé elhangzott a Kettőspont Színház és Spirituális ügynökségben, a Ráday utcában a reSTART feszten,
2021. szeptember 26-án. Az előadás hanganyagát a BuddhaFM rádión lehet visszahallgatni. Fotók Vass László Ádám.)

    A világválság, a krízis és a katarzis, maszkok és karnevál, az univerzális orientáció,  a metanoia vagy átfordulás, beavatás és éberség, a derű: mind-mind azok a nagy fogalmak, amelyek a XX. századi magyar irodalom - talán nem csak - számomra egyik legfontosabb alakjának, pontosabban Hamvas Béla életművének a forráspontjai. Ha meg akarjuk érteni, hogy miről beszélt és miért olyan fontos, amiről beszélt Hamvas, ezekkel a fogalmakkal nem árt, ha tisztában vagyunk, vagy legalább valamilyen elképzelésünk van róluk. De az igazság az, hogy

nem csak arra van szükségünk, hogy megértsük Hamvas Béla miről beszélt ezeknek a fogalmaknak a kapcsán, hanem arra, hogy mi magunk megfogalmazzuk, hogy nekünk mit jelentenek ezek, mi magunk mit értünk világválság, krízis és katarzis, maszkok és karnevál, univerzális orientáció, metanoia vagy átfordulás, beavatás és éberség, végül pedig a derű alatt.

Hamvas Béla a mára már elveszett „Tíz meg nem tartott előadásában” erről is beszélhetett a huszadik század uralkodó eszméi kapcsán. Beszélt benne a hatalom, a gondolkodás, a megváltás technikájáról. Arról, hogy „a tőke mögött is hatalom van, a hatalom mögött is tőke.” Arról, hogy milyen lehet „a lázadó angyalok tudása”, hogy miként függ össze a szó és a hazugság és az erőszak. Arról beszélt a mára már elveszett tíz előadásban, hogy miért lehet fontos a nők szerepe, hogy nem lehet megúszni az Antikrisztus és a gépek uralmát, hogy milyen a személyes és a személytelen és így tovább.  Ezt a tíz meg nem tartott előadást Hamvas úgy tervezte, hogy a világ fontosabb központjaiban tartja, az Egyesült Nemzetek székházában, az Oxfordi Egyetemen, a Pszichoanalitikusok kongresszusán, a Vatikánban a bíborosok kongresszusán, Moszkvában a bolsevista párt székházában, New Yorkban a Wall Streeten, Weimarban a német metafizikai társaság előtt, Svájcban és Izraelben. Mindezt a naplóiban és leveleiben fennmaradt töredékekből tudjuk csupán. A Tíz meg nem tartott előadást egy barátjának adta, s ő az egyetlen példányt a házkutatástól való félelmében elégette.

Vajon mi lett volna, ha Hamvas ezeket az előadásait megtarthatja az ötvenes években?

Vajon milyen lett volna a „meg nem tartott előadás” Budapesten? Költői kérdések ezek.

    Mielőtt tovább megyünk, engedtessék meg némi személyes kitérő: amikor filológusként sok évvel ezelőtt elkezdtem foglalkozni Hamvas Béla életművével és életrajzával, már akkor sejtettem, hogy igen nagy fába vágom a fejszémet, hiszen Hamvast legalább akkora kultusz övezte-övezi, mint ellenszenv, s ha az ember elmélyed valamiben, akkor bőven kap abból, ami elmélyedésének tárgyára jellemző, akár köze van hozzá, akár nincs. Azt szoktam mondani, hogy jellemző módon egészen „karneváli”, ami Hamvas-körül kialakult, pozitív és negatív értelemben is. Hívei vannak és olyanok, akik meghaladták, akik jobban tudják, és persze, akik nem értik, akik elutasítják és így tovább. Tisztázzuk, hogy nem vagyok sem Hamvas híve, és azt sem gondolom, hogy meghaladtam, bármit is jelentsen ez a „meghaladás” kényszer. Én egészen egyszerűen csak egy magyar filológus-költő vagyok, aki olvasta Hamvas írásait, kontextusba és időrendbe helyezte az életművet és gondolt róla valamit. Hogy természetesen szeretem Hamvas írásait, hogy tiszteletre méltónak tartom az ethoszát, hogy foglalkoztat, ami őt is foglalkoztatta, az alighanem egyértelmű, de én már egy másik alkotó vagyok, más témákkal, más problémákkal, más korban, más élettel, más megvalósítással. Foglalkozok Hamvas Bélával és másokkal, mással is, de máshogyan.

    A baj alighanem csak az, hogy mindezt nem „otthon a négy fal között tettem”, hanem leírtam, méghozzá esszékben. Még nagyobb baj valószínűleg, hogy ez sokakat érintett, érdekelt, sok emberben talált visszhangra. Miért? Talán, mert nem tanulmányban, nem kinyilatkoztatásban, hanem esszében szólaltam meg.
    

Az esszé a legfontosabb műfaja a gondolkodó embernek.

Az esszé nem tanulmány, nem doktori értekezés, de nem költemény és nem is novella. Az esszé a szabadság nagy kísérlete, amiben az ember szabadon elmondhatja, hogy mit gondol. Az, hogy egy esszé mennyire jó, sikeres, hatásos, értékes egyszerre meghatározza a mondanivaló és a stílus, de legalább ennyire a befogadó és az idő. Mindezt csak azért mondom el, mert

úgy vettem észre, hogy egészen komoly emberek sem tudnak mit kezdeni sem Hamvas, sem az én esszéimmel, s végső soron, sem Hamvas, sem az én személyemmel.

A vádak egyértelműek, még ha zavarosak is, Hamvas túl híg vagy túl sűrű, én Hamvast sűrítem vagy hígítom, amikor Hamvasról szólok. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért? Mi a gond? Miért nem értik az esszét? Miért nem szeretik? Mit értenek azon, hogy „túl sűrű” vagy éppen azon, hogy „túl híg”? Aztán megvizsgáltam azt, hogy mi zavar engem ebben?

Azt hiszem, hogy megértettem. Az zavar, hogy azt szeretném, hogy elfogadják, megértsék, ha kell akkor vitassák, de mindenképpen kezdjenek azzal valamit, amiről Hamvas Béla beszélt, írt, hogy az életmű szerves részét képezze a műveltségnek.

Miért szeretném ezt?

Azért, mert egyrészt úgy érzem, hogy a XXI. század krízisei nem abszolválhatóak Hamvas életművének ismerete nélkül, másrészt azért, mert úgy érzem, hogy én sem vagyok érthető nélküle. Nem vagyok tehát elfogultságtól és érdektől mentes. Szeretném, hogy legyen műveltség, s azt is szeretném, ha érthető lennék.

Nem sok ez egy kicsit?

Lehet sok, lehet nem.

    A legtöbben eredetinek akarnak látszani, mindenki arra törekszik, hogy valami olyasmit mutasson, mint még senki, azt gondolják, hogy az eredetiség azt jelenti, hogy nem vagyunk „sem utódja, sem boldog őse senkinek”, ahogy Ady mondja, de kérem szépen: ez nem így van. A neolitkor csillagórái, a középkori katedrálisok, a modern tudomány nagy innovációi is mind-mind több generáció egymásra épülő tudásnak az eredményei, úgy is mondhatnánk, hogy a hagyomány tündöklő pillanatai. Hogy rögtön ellent is mondjak magamnak: a szellemi hagyomány nem feltétlenül nagy teljesítményekben-termékekben mutatkozik meg,

sokszor nem másként mutatja meg magát a hagyomány, mint az őrület közepén néhány normális ember alakjában, akikkel lehet beszélgetni, akiknek van humorérzéke, akikkel lehet együtt élni, akiknek bele lehet nézni a szemükbe, akik megállják a helyüket az embert próbáló időkben, akik emberek az embertelenségben is.

Ez nem csak olyan, mint Stonehenge, nem csak olyan, mint a Notre Dame, nem csak olyan mint az egész modern tudomány, mégis mindez része, eredménye annak. És ahhoz, hogy az ember az embertelenségben jelen tudjon lenni, az egész szellemi hagyományra van szükség, univerzális orientációra, sok generáció kitartó munkájára, életművekre, amik ha távolabbról nézzük az idő hömpölygő nagy folyamát, láthatjuk, hogy egymásra épülnek, hogy egymáshoz közük van.

Az emberi szellem története a nagy párbeszéd története - és rosszabb esetekben a nagy mellébeszéd és az egymás mellett elbeszélés története -, amit különböző korok gondolkodói folytattak egymással.

Hamvas Béla egy volt ezek közül a beszélők közül, mint amilyen Antoine de Saint-Exupéry és Jorge Luis Borges  volt, de s én - nem túl meglepő módon - egy másik vagyok. „A másik, aki ugyanaz.” Ha valaki nem érti, hogy mit jelent ez a másság és azonosság az nem érti az emberiség legnagyobb kalandját, az nem tudja, hogy mit jelent gondolkodni.

    Arra jutottam, hogy a gond tehát az lehet, hogy nem tudnak, mert nem tanulnak meg az emberek gondolkodni. Nem tudnak vagy nem akarnak, lusták hozzá vagy éretlenek és értetlenek, ez teljesen mindegy. Gondolkodás nélkül csak értetlenség, tudatlanság, a tudatlanságból fakadó szenvedés marad. Erre jutottam, nem csak én, s nem most először.

    Ezért, amikor esszét írok, akkor megpróbálok úgy is írni, hogy követhető legyen, hallható legyen az, ahogyan gondolkodok, ahogyan részt veszek ebben a nagy párbeszédben, remélve, hogy aki olvassa-hallja, be tud csatlakozni ebbe a gondolkodásba. Mert a gondolkodás nincs kész, az ember szelleme változó, alakuló, számtalan krízist és katarzist átélő egészen különleges és egyedi megvalósulás ebben a világban.

    Az emberi szellem képes csodára és szörnyűségre, az emberi szellem, ami a halandó test és a végtelen lélek között egy szalmaszálon rezeg az, ami részt vesz a teremtésben, amivel egyediek, egyszeriek és megismételhetetlenek vagyunk, mi emberek, s ez az, az emberi szellem, ami mégis minket, mindannyiunkat összeköt, ami közösségé, emberiséggé teszi az egyének sokaságát.

    Hajlamosak vagyunk minderről megfeledkezni. Individualista, egoista, önző világba zárkózunk, mert ezt örököltük, ezt az önmagunkba bezárkózást, ahol az egyéni boldogulás alatt a legtöbben az egyéni élvezetek, élmények, sikerek halmozását értik. Azt gondolják, hogy a boldogság az, ha nekem minél több mindenem van mindenből.

    Talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a boldogság nem ez.

    Az ember természetéből fakad, hogy boldog szeretne lenni, képesek vagyunk egész kultúrát, intézményeket, főképpen pedig káprázat-szisztémát arra létrehozni és működtetni, hogy a vélt- vagy legföljebb részben valós boldogságot elérjük. Ez a káprázat-szisztéma át és átjárja az emberi társadalmat, különösen pedig a posztmodern fogyasztói társadalmat, s amikor azt mondja, hogy légy fiatal, légy szép, légy vonzó, légy „gyönyörű ifjú”, mint John Calhoun túlnépesedései kísérletében az egerek egy új populációja, akik már semmi mással nem foglalkoztak, csak önnön magukkal, amikor tehát ezt a boldogságképet sugározza a fogyasztói társadalom, ezt hiszi el, akkor valójában azt mondja, hogy légy boldog úgy, ahogyan én akarom, teljesítsd az én boldogságomat, csak az enyém, s ennél semmi sem áll távolabb az igazi boldogságtól, ami nem egy termék, nem egy pillanat, hanem egy állapot, érzés, magatartás, vagyis ethosz. A fiatalság elmúlik. A szépség változó. A vonzalom szubjektív. Nehéz ennek tudatában bárkinek eladni valamit, ami ennek az ellenkezőjét ígéri, vagyis hazudik. A káprázat-szisztéma legfontosabb működtető ereje a hazugság. Hazudnak nekünk és hazugságban élünk. Semmi sem világítja ezt meg jobban mint az, amiben élünk: a világválság.

A világválság nem most kezdődött.

Az emberiség állandó és elhúzódó válságban él ősidők óta, a válság kiváltó oka maga az ember, amely nem teljes jogú része a természetnek, hanem, ahogy a Szentírás példázata oly szépen megmutatja, kiűzetett a paradicsomi kertből, mert evett a tudás fájáról. Az ember azért nem csak a természet részese, mert gondolkodik, gondol a születésre, a halálra, az időre és a térre, sőt, még az is előfordul, mint a mellékelt ábra mutatja, hogy arra is gondol, hogy gondolkodik. Ez nem jelenti azt, hogy az állatoknak ne lennének érzései, akár még gondolatai is, egyáltalán nem jelenti azt, hogy az állatok ne lennének intelligensek, sőt, nekem elhihetik, hogy például a kutyák, a lovak, a méhek, a madarak egészen különleges, saját intelligenciával bírnak, sok-sok embert messze meghaladva. De az állatok világa a természetben áll, míg az ember nem csak épített környezetével, hanem kultúrájával, műveltségével, tudományával is kilépett a természetből, és sokan ezt a kilépést látják a krízis okaként. Amikor nem vagyok azonos önmagammal, a természettel, a világgal, amikor elvesztem a középpontot, a tengelyt, akkor olyan krízissel szembesülök, ami megoldhatatlannak látszik, ezért azt gondolják sokan, hogy a paradicsomi kertből való száműzetés oka a tudás. Lehet ezt úgy is érteni, hogy a gyermekkorból való kilépés, a felnőtté válás, a tudás megszerzése maga a krízis, a válság kiváltó és elkerülhetetlen oka. Éppen ezért tartják a gyermekkort sokan olyan csodálatosnak, éppen ezért nem akarnak felnőni, éppen ezért maradnak gyerekek, „s elrútítják öreg arcukat is, mert a fiatalság nyomorúságos roncsát őrizgetik rajta” - ahogy Weöres Sándor mondja.

Ma, ahogy már sokszor az emberiség történetében, ismét a felnőtté válás kritikus pillanatában vagyunk.

Az emberiség gyermek szeretne maradni, játszani kis hülyeségeivel, s nem kíván szembesülni azzal, hogy elkerülhetetlen a felnőtté válás krízise. Az egyetlen, s rendkívül fontos különbség az, ami már Hamvas huszadik századában kezdetét vette, s látható jelei is voltak, mint például az atombomba, s ami a mi huszonegyedik századunkban evidencia, s olyan általános jelenség, mint az internet: ez pedig a globalizáció által létrejött világfalu. Mi egy világfaluban élünk. Az emberiség elkezdett az eddigi legnagyobb kihívással járó ténnyel szembesülni, mégpedig, hogy egyetlen egy emberiség van, hogy mi egy közösség vagyunk, nagyon sokféle nyelvvel, színnel, szokással, vallással és így tovább. Ami megnehezíti ezt az egység élményt, hogy ehhez még az is hozzá adódik, hogy egyetlen bolygón élünk. Még ha részlegesen sikerülhet is űrállomásokat, esetleg kisebb bázisokat létrehozni a Holdon vagy a Marson, azok akkor sem lesznek még sokáig emberhez méltó életre alkalmasak. Jelenleg a Föld az egyetlen olyan számunkra elérhető bolygó, amely minden nehézsége ellenére az embernek élhető közeget teremt. És

a világválság legegyértelműbb tünete az, hogy az emberi tevékenység ezt a Földet tönkreteszi és élhetetlenné pusztítja.

    Amikor erről beszélünk, akkor gyakran hallom azt, hogy „megérett az emberiség a pusztulásra”, meg hasonlók, s én ilyenkor mindig arra emlékeztetem azt, aki ezt mondja, hogy ne felejtse el, ő maga, családja, szerettei, barátai is, mindenki, akit ismer ember, s őket is halálra ítéli egy-egy ilyen mondattal. A nihilizmussal szemben nagyon kevés eszközünk van, s a nihilizmus természetesen megjelenő tünete az ember képességeit meghaladó krízisnek. A nihilista úgy érzi, hogy tehetetlen, úgy érzi, hogy minden mindegy, és nem veszi észre, hogy valójában csak kifogásokat keres arra, hogy fantáziátlan, tehetségtelen és végső soron lusta.

Éppen ilyen végzetes a túlzott pozitivizmus, amikor abba vetik a reményt, hogy majd a tudomány mindent megold, kolonizáljuk - vagyis az itteni problémákat kiterjesszük - a Naprendszer többi bolygójára és holdjára, a robotok és a mesterséges intelligencia majd mindent megold és így tovább. A tudományfasizmus ilyentén való hurráoptimizmusával még akkor sem tudok egy percig sem azonosulni, ha magam is követem, használom és igen nagyra tartom a tudomány egy-egy vívmányát, lett légyen az számítógép, elektromos kerékpár vagy vakcina. A tudományos gondolkodás alapvető feltétele a kritikai hozzáállás, a többféle szemlélet ütköztetése, a kísérletezés, és nem helyes sem az elfogult rajongás, sem a teljes elutasítás. Így tehát, amikor a tudomány nagyszerűségébe vetett vakhitet elvetem, akkor valójában tudományosan gondolkodok, és másoknak is ezt javaslom. A tudomány eszköz az emberiség kezében, amit kiemelkedő elmék gyakorolnak, de - ahogy az köztudott és számtalan példa van rá - a tudomány műveltség és etika nélkül: a legszörnyűbb démonokat szabadíthatja el. A jelenlegi világválság krízise is éppen a tudományos és technikai fejlődésnek köszönhetően alakult ki, lásd ipari-forradalom, robbanómotor, szénbányászat és olajkutak, környezetszennyezés. Láttunk példát bőven az elmúlt évszázadban, mert gyakran előfordul, hogy amikor az emberi tudomány megold egy problémát rögtön másik kettőt generál. Mindezzel együtt még egyszer hangsúlyozom, hogy én nem vagyok tudományellenes, nem hiszek sem az összeesküvés-elméletekben, sem más olcsó világmagyarázatokban, sőt. Ezek amúgy is csak arra jók, hogy az összetett és bonyolult világ miatt érzett szorongásból, olcsó és könnyű magyarázatokba meneküljünk.

Arról van szó, hogy úgy, ahogy önmagában mérhetetlen életélvezettel a „gyönyörű ifjúság” sem kiút a krízisből, csak időtöltés és fejünk homokba dugása, ugyanúgy a nihilizmus sem más, mint menekülés, és ugyanúgy sajnos a tudomány  és a tudomány-ellenesség sem képes megoldani a világválság krízisét, hacsaknem regisztrálni azt, ideig-ódáig részmegoldásokat, pillanatnyi válaszmorzsákat adni.

    Mi tehát a „megoldás” a világválságra?
    A világválságra nincs megoldás.

    Amíg emberek fognak élni, addig mindig és elkerülhetetlenül felüti a fejét a krízis, mert a krízis elkerülhetetlen, az emberi természetből fakad. A krízisnek értelmet kell adni, különben nihilbe, halálba torkollik, s a krízis értelme a katarzis. Erről írt esszéjében Hamvas Béla, amikor azt mondta, hogy

a krízisnek kritikus pontra való érkezése és átváltódása valami mássá, - a krízis legmagasabb foka, ugyanakkor az első lépés a kibontakozásban. Ezen túl az ember nem kezdhet el beszélni megoldásról, sajátságos módon itt már nincs semmi megoldani való; a helyzet megfordult: ahogy az előbb az általános tendencia a bonyolódás volt, most a megoldás lett. A krízis végső kiélesedése egyben a megoldás kezdete is. Ezt a legegyszerűbben katarzisnak lehet nevezni.”    
Hamvas Béla: Krízis és katarzis. Medio. 2019. 9. o.

    Ez a katarzis ugyanaz a katarzis, amit egy jól megrendezett és előadott színházi előadás előhívni igyekszik, amit egy rendesen megírt esszé érinteni próbál, amit egy csodálatosan játszott zenemű, egy kiválóan megfestett festmény vagy zseniálisan megalkotott szobor fel kíván ébreszteni. A katarzis! Az emberi művészet egyik fontos célja a katarzis átélése. Mert a krízis legmagasabb foka a katarzis, s egyedül a katarzis átélése lehet a kiút a válságból.

    Tegyük hozzá, hogy mindez leginkább csak az egyénekben történhet meg, vagyis nem lehet megúszni. Nincs más aki helyettünk átéli a krízist, nincs más, akinek el kellene jutnia a katarzisig, s nincs más, akivel ezután megtörténhet a metanoia, az átfordulás. Mindez a beavatás folyamata, amit talán az aranykorban még tudtak és gyakoroltak, s ami nálunk már csak roncsokban, töredékekben van meg. Beavatás kellene, hogy legyen a felnőttkorba az érettségi, amikor a gyermek kilép a védett ösvényről, s felfogja, hogy ő is felelősséggel tartozik a többiekért. Ma az emberiség ebben az állapotban van, ma az emberiség érettségizik. A világválság most úgy néz ki, hogy ki tudunk e lépni a gyerekkorból, fel tudunk-e nőni, be tudunk-e avatódni, megértjük-e helyzetünk, vagy maradunk „gyönyörű ifjak”, akik csak saját ifjúságukkal, szépségükkel, nagyszerűségükkel, személyiségükkel vannak eltelve, vagy nihilisták, akiknek minden mindegy, esetleg fanatikusak, akik tudományba, téveszmékbe, vallásba vagy politikába, hazugság-szisztémákba menekülnek saját életük kríziséből fakadó katarzisa elől?

Vajon felébredünk-e a kollektív őrületből?

    Jutalom a felébredetteknek nem túl sok adatik, hiszen minél éberebb lesz valaki a katarzis által, annál inkább látni fogja a válságot, annál inkább tisztában lesz a pusztulás milyenségével és nagyságával, s a veszéllyel és veszteséggel; de szert tehet a derűre, arra, ami az éberek ritka kincse. Mert, ha az ember, amikor végre felébred, felnőtté válik, belelép a szellem nagy párbeszédébe, hallja, hogy az ősök és utódok hozzá is szólnak, akkor talán megérti, hogy nincs egyedül a teremtésben, sőt a teremtésben általa is teremtenek tovább, mert a teremtett világ nincs kész, s erre a legkézenfekvőbb bizonyíték, hogy csak a változás állandó.

    Mit javaslok tehát?

  Ne akarjátok megúszni, ne maradjatok „gyönyörű ifjak”, ne legyetek nihilisták, s dobjátok el a vakhitek olcsó vigaszát. Azt javaslom, hogy változzatok a változó világgal együtt, hogy mondjatok le a felesleges dolgokról, hogy éljetek etikus életet, hogy ne toljátok át a döntés felelősségét másra, hogy használjátok kritikusan a tudományt, hogy ne mondjatok le a műveltségről és a művészetekről, hogy ne dőljetek be a hazugság-szisztémának, hogy lépjetek be a gyönyörű érettségbe, hogy legyetek végre felnőttek.

   Vagyis más szavakkal azt, hogy használjátok fel a világválság krízisét, hogy elérjétek a katarzist. Azt, hogy éljétek meg a metanoiát, az átfordulást. Azt, hogy ismerjétek fel a maszkokat, lássátok át a nagy karnevált. Azt javaslom, hogy éljétek meg a derűt, s ezzel a derűvel a szívetekben teremtsétek a teremtett világot tovább, beleértve saját magatokat is. Saját magunk teremtése pedig a folyamatos tanulás, a gyakorolt műveltség és az együtt érző szeretet átélése révén lehetséges csak.

    A világválság előttünk álló krízisekkel teli kibontakozása ettől könnyebb nem lesz, de az éberség révén létrejövő tudatosság és az így megszerzett derű segíteni fog abban, hogy helyes döntéseket hozzunk, bármiről legyen is szó és jó életet éljünk.