Visszatérés Andalúziába, vagy valahova máshova

Visszatérés Andalúziába, vagy valahova máshova

2020. 09. 15., k - 16:40
0 hozzászólás
„Megvédtünk pár generációt és feláldoztunk ezért egy nemzetet. Most ez látszik, csak igazam ne legyen...” - Jánosi-Mózes Emese Spanyolországból és Bene Zoltán Szegedről írta tavasszal a járványnaplót a DRÓTra. A második hullámmal újrakezdjük a naplót, elsőként Jánosi-Mózes Tibor írását olvashatjátok, aki családjával most tért vissza Spanyolországba.
Operating System not found...
Járványnapló II/1. - második hullám

Megérkeztünk Andalúziába és olyan érzésem van mintha másik helyre jöttem volna vissza, mosolyt, szexi vörös ajkakat nem látni a maszkok miatt, a csoportosulások tiltottak, még egy cigit sem lehet elszívni a sör mellé, mert a teraszokon is betiltották az efféle káros szokásokat. Ennyi erővel a hangos beszédet is tiltani kéne, mert az is annyira veszélyes a fertőzések szempontjából, mint a dohányfüstös pöfékelés. Ezt nem szarkazmusból mondom, ez tényleg így van, és hát ki tudja, akár az is bekövetkezhet, végül pedig elcsendesedik az egész ország.

Ez a járvány a spanyol társadalom esszenciáját mérgezi meg és a fene sem tudja, hogy ennek vége lesz-e valaha.

Keletről jött szerencsétlenként megszoktam, hogy az ideiglenes állandó, az állandó pedig csak ideiglenes, s emiatt talán okkal aggódom.

Épp egy órája hajtottak ki a gyerekkel a játszótérről amit megint lezártak és magamban is csak annyit motyogtam, hogy vissza a régi kerékvágásba, mintegy állandóként elfogadva azt, ami elvileg ideiglenes, hát hülye vagyok én?

Kora este 39 fok fogadott Sevillában és a hűtött reptérről kilépve megértettem Sarah Connor fájdalmát, amit a játszótér drótkerítésébe kapaszkodva élhetett át, miközben a SkyNet rakétáinak hősége szublimálta a csontjairól a husikáját. Az már biztos, hogy nem fogom itt sokáig húzni és először az életemben kell elköltöznünk valahonnan, csak azért mert finnyás vagyok és nem érzem jól magam 45 fokban. Elvileg jön a tél és lemegy 30 fok alá tartósan a hőmérséklet, ami kis szerencsével kitart majd április végéig. Addig a feleségem, ha minden igaz, ledoktorál én meg befejezem önéletrajzi ihletésű novellás kötetemet, ami pikáns jelenetekkel tarkítva fogja szaggatni a képzeletét annak aki bele mer lapozni. Senkinek sem fogom ajánlani az is biztos, és nem azért mert vagy egy tucat magyartanárnő okított ki idén nyáron neveletlenségemet illetően, hanem csak, mert ez lesz a trükk az egészben.

Belegondolva, elég faramuci helyzetbe sodródtunk, a katalán válság elvitte a megtakarításainkat, a szűkösebb anyagi helyzetre a gyerek tartósítószerként pottyant rá, mindezeket enyhítendő utaztunk el Portugáliába, onnan meg visszajöttünk Andalúziába, ahol aztán a nyakunkba ömlött a járvány, s ami kis híján csapdába szorított bennünket. Szerencsére túlélésben jók vagyunk, mint mindenki, aki a vasfüggöny mögött született és még él. Sőt, nyáron odahaza eltöltött három hónapom során rájöttem arra is, hogy a keleti blokk gyermekeinek, ha nem kell épp túlélni valamit, akkor élni sem nagyon tudnak és inkább bevárják a következő túlélni valót, de ez egy másik történet...

Most itt sem kell várni semmire, jön minden magától, aztán majd lesz valahogy, szóval picit hagyom magam a sodródó vonaton, aminek kijelzőin az „Operating System not found...” üzenete villogott a kisvároskánkba jövet, stílusosan summázva a szúrós valóságot is. Ez van most Spanyolországban, talán az egész világban és nem a Covid miatt, a vírus csak keserű habfolt a szétfolyó tortán, amit a civilizációnknak hiszünk és amire a többség amúgy is magasról szarik...