Víziló a Szamosban (első rész)

Víziló a Szamosban (első rész)

2019. 07. 13., szo - 08:00
0 hozzászólás

Magyary Ágnes regénye könnyed iróniával, olykor groteszk, helyenként szürreálisba hajló humorral kalauzolja végig olvasóját a maga legkevésbé sem tréfás közegén: egy huszadik századi kolozsvári magyar család négygenerációs történetén.

A Víziló a Szamosban című most megjelent regényéből az első két fejezetet olvashatjátok ezen a hétvégén a DRÓTon.

A szétesés pakolása

 

Amikor mindent ki kellett pakolni a házból, furcsa békesség töltött el mindannyiunkat.

Hihetetlen, hogy mennyi kacat tud felgyűlni négy generáció alatt. Nekünk egy hónapunk volt arra, ami előtte hetvenöt évbe telt.

A tárgyak rendezgetése amúgyis olyan, mint egy rituálé.

A házat még 1909-ben vásárolta a dédapám. Az volt akkoriban a Monarchia idejének legunalmasabb éve. Minden nap csak arról írtak az újságok: háború lesz. Utána meg azt: mégsem. Egyszóval annyira eseménytelenül teltek a napok, hetek és hónapok, hogy még Ferenc József császárt is elkezdték szeretni nagy egyhangúságukban. Ennél lejjebb már nem nagyon lehetett jutni. Ezt a dédszüleim is érezték, és miután dédapám átvette a Magyar utca 51. szám alatt álló ház kulcsát, első dolga volt egy Erzsébet királyné szobrot vásárolni, mert sejtette, a hitszegések legaljasabbikát követik el: a gyengéd érzelmek csalfa bolyongását. Így kijelenthetjük: az első, aki beköltözött a házunkba, az maga őfelsége volt, akinek a képmását – a korabeli lapok tanúsága szerint – a császár az íróasztalán őrizte.

Nem meglepő tehát, hogy a legnagyobb gondunk őfelségével adódott, mert 1984 nem az az évjárat volt, amikor nyugodtan lehetett volna királynékkal az utcán andalogni. Apám azt gondolta, az a legjobb, ha elássuk a kertben. Nagyanyám ezt nem akarta. Szerinte ez az évszázad legostobább ötlete, és elég csak futó pillantást vetni a huszadik századra, hogy belássuk, egyáltalán nem dicsérőleg szólt apám elmeszüleményéről. Nagynéném azzal állt elő, mi lenne, ha csak egyszerűen a Szamosba löknénk őfelségét, ott már úgy is annyi szemét úszkál, hogy egy kacattal több már igazán nem számít. Persze ő könnyen beszélt, mivel nem velünk lakott, és csak a szelektálás gondtalan folyamatában vett részt. Apám tiltakozott a legjobban, mert már látta lelki szemei előtt, ahogy neki kell éjszaka Erzsébet királynét lecipelni a folyóhoz, miután anyám és nagyanyám drámai veszekedést rendezett afölött: mi a leghelyesebb eljárás egy inkriminált tárgy álcázásánál. Erről persze mindketten eltérően vélekedtek volna, és döntőbírónak apámat idézik meg. Ezek mind átcikáztak apám fején, és semmi kedve sem volt ítéletet hozni egy olyan ügyben, amelyre amúgy nagy ívben tett. Így a Szamos-ötletet is elvetettük, és őfelsége végül a zongorában kötött ki, amely mindent összevetve botorság volt, de akkor már mindenki túl fáradt és kimerült volt a további fejtörőkhöz. 

Amúgy is túl nagy jelentőséget tulajdonítottak az egész ügynek. Nem Erzsébet királyné jelentette akkoriban a legnagyobb gondunkat. Sőt, ő számított a legkevésbé, de úgy vélem a szüleim és a nagymamám leragadtak az időben. Nagymamám a Monarchiában, a szüleim meg nem tudom hol, mert igazából nekik már sehol sem volt jó. De hogy leragadtak, az biztos. Ezért nem tudtak elszakadni őfelségétől, és ezért kellett Erzsébet királynénak kényelmetlenkedni a zongora húrjai között. 

Egyikünk sem akart költözni, de senki sem kérdezte a véleményünket. Ödönke az iránt érdeklődött, hogy ő maradhat-e, mivel az útlevelére vár, hogy az NSZK-ba költözhessen, ahol szerinte emberhez méltó életet lehet élni. Bár erősen kétséges volt az emberekre tett utalása, mivel mit tudhatott ő erről, elvégre csak egy nagydarab egzotikus állat volt. Így inkább duzzogott, egészen addig, amíg a pakolás és a bizonytalan jövőnk miatt érzett aggodalmunk hirtelen nevetséges semmiséggé zsugorodott, mivel egy alkart találtak a bontómunkások a kertünkben.

Az alkar meglehetősen jó állapotban volt, ha nem vesszük számításba azt a tényt, hogy hiányzott róla a test többi része, és a csontok hegyes szilánkként álltak ki belőle, mintha valami leszakította volna arról a helyről, ahova Isten eredeti szándékai szerint teremtette. Ez a kósza testrész nyilvánvalóan nagyon hiányzott valakinek, ettől függetlenül nem is választhatott volna alkalmatlanabb helyet végtagjának elvesztésére, mint a mi felségterületünk. Mondanom sem kell, nem voltunk abban a helyzetben, hogy ilyen elkóborolt és ismeretlen eredetű tárgyakról számot tudtunk volna adni.       

A mi rituálénk tehát a tárgyak eltüntetésével kezdődött. Azokat a tárgyakat tüntettük el, amelyek egy másik időből és térből maradtak ránk, és amelyeknek már semmilyen funkciója sem maradt a mi életünkben. Mert mi nem az ittben, hanem az ottban éltünk. Az ottban a valóság minden hangsúlya más szótagra esik. És sosem lehet tudni előre, hova. Mert elindul egy mondat, és addig kavarognak az igék, a toldalékok és a bővítmények, hogy bármi lehetségessé válik.

Nagynéném volt a legeltökéltebb, és könyörtelenül dobálta ki nagyanyám még a harmincas években vásárolt táskáit, kalapjait, körömlakkjait és divatmagazinjait. Aztán elégedetten hazament. Nagyanyám meg mindent visszavitt a házba. Ez így ment minden nap. Nem voltunk túl hatékonyak. Az idő meg telt, és a buldózerek már mindent simává taroltak a fákon túl, a szomszéd házat a csupasz falakig rombolták, és a munkások mindent elloptak a kertünkből. Ez a nagy hátránya annak, ha valaki nem az ittben, hanem a kívül valóban van.

Tehát úgy dobáltunk ki mindent, hogy végül semmit sem, és amit nem loptak el, azt magunkkal vittük. Egyikünk sem volt képes elszakadni az előzményektől, amelyet másképpen hagyománynak hívunk. Azaz nem volt nehezebb annál, mint kilépni a szövegből, amelyet a dédszüleim kezdtek el mesélni 1909-ben, amikor együtt lesétáltak a Szamosig.

Ott álltak a szüleim és a nagyanyám, mint egy elkezdett, de be nem fejezett történet. A szavak bizonytalanul lebegtek, a mondatok szétestek, a jelentések elvesztek, a referenciákat elsodorták az események; egyetlen bizonyosság volt: azoknak a tárgyaknak a jelenléte, amelyeket dédszüleim a jövőbe vetett annyi bizakodással halmoztak fel. 

Az első este, amelyet a dédszüleim az új házukban töltöttek, miután lefektették a gyerekeket, lesétáltak a Szamosig. A folyó a kertjük végében folyt. A házban még csak a bútorok álltak a helyükön, minden más még kicsomagolatlanul hevert. Jánoska a konyha melletti szobában aludt, Margitka meg velük az utcára néző hálóban, mert dédanyám attól tartott, hogy az idegen helyen éjszaka többször fel fog riadni, és rettegni fog, ha nem tudja maga mellett a szüleit. A cselédlány ezt persze helytelenítette. Szerinte egy úrinő nem alszik együtt a gyermekével semmilyen körülmények között, és a kislánynak mellette a helye a konyhában.

– Én nem vagyok úrinő – mondta Kővári Eszter, és dédapám mérhetetlenül büszke volt rá, amiért így megállta a helyét a lány zsarnoki természetével szemben. 

Dédanyám sétálni sem akart menni, de végül dédapám mégis rábeszélte. Hogy időt nyerjen, és jobb belátásra bírja a férjét, látványos keresésbe kezdett, mondván, hűvös az este, és ha nem terít valamit a vállára, akkor könnyen megfázhat. Már több vállkendőt is talált, de mindegyiket elégedetlen arccal dobta félre, mert mindenáron azt a fehér kötött csipkét akarta feltenni, amelyet születésnapjára kapott az urától. De reménytelen volt minden próbálkozás a séta elodázására, mivel dédapám a világ legnagyobb nyugalmával ült, várva, hogy végre véget érjen a felesége keresgélési ámokfutása, és kéz a kézben együtt lehessenek közös életük birodalmában. Végül csak előkerült a keresett kendő, és kiléptek az ajtón.

A kert csupasz volt, még semmi sem volt benne, hiszen a ház építését nem olyan rég fejezték be. Egyetlenegy dolog állt az udvaron: egy kerti kút a konyhaajtótól nem messze. Hosszú kallantyúja elegáns homorú vonalban nyúlt le és kínálta magát, hogy végre valaki kézbe vegye, és vizet fakasszon belőle. Kővári Eszter annyira megörült, mintha soha életében nem látott volna ilyet. Azonnal ledobta a válláról a sokáig keresgélt fehér kötött csipkét, és mint egy neveletlen bakfis rohant a kúthoz. Mert valamelyest igaz volt: még sosem látott ilyet, hiszen még sosem volt saját háza, saját kertje saját kúttal. Rögtön ki kellett próbálnia. Nagy erővel kezdte rángatni a kart fel-le, fel-le. Hatalmas sugárban ömlött a kígyófejes csapból a medencébe a víz. Kővári Eszter nevetett boldogságában. És hol volt még akkor a folyó?!

Nagyon sok ember gyűlt össze a kertünkben. Mindannyian apámat bámulták. A helyzet még a pakolásnál is bonyolultabb volt. Még anyám és nagyanyám sem tudott egy szót sem szólni, mert ilyen fordulatra nem voltak felkészülve. Apám egykedvűen hintázott előre-hátra. Előre-hátra. Még fütyörészett is. A Kossuth-nótát. Nagyanyám és anyám halálsápadtak voltak. Őfelsége izgatottan mocorgott a zongorában, a húrok hosszasan rezegtek. Az egyik idegen férfi bement a házba, megnézni mi folyik. A többiek pedig vádlón néztek ránk. Ők sem voltak irigylésre méltó helyzetben, mivel nem lehetett pontosan tudni, hogy tulajdonképpen mit is követtünk el.

Igazság szerint Kővári Eszter 1901. június harmadika óta a boldogság mámoros bódulatában élte az életét. Azon a napon pillantotta meg ugyanis először Szabó Jánost. Nem volt éppen romantikus találkozás. Inkább zavaróan rendhagyónak lehetne nevezni. Mint egy átkozott igeragozás, amelynek egyetlen alakja sem olyan, mint ahogy azt az ember várná. Kővári Eszter először is tizenöt éves volt, és olyan távol állt a felhőtlen élet könnyed lebegésétől, mint mi 1984-ben a tárgyak végső felszámolásától. Ennek a reménye akkor foszlott végérvényesen szerteszét, amikor másfél évvel korábban édesapja váratlanul meghalt.

Nagy volt a baj. Nem volt semmijük, csak adósságuk, mivel az öreg a kétes származásán kívül – amelynek súlya egész életükben végigkísérte őket – ezt az egyetlen dolgot hagyományozta rájuk. Kővári Miklós, aki ha túl sokat ivott – és ez elég gyakran előfordult –, eltévedt a magyar nyelv rengetegében, és képtelen volt eltalálni a szavak helyes toldalékait, és amelyek olyan cudarul bántak vele, hogy még véletlenül sem simultak rá arra a szóra és akkor, amikor kellett volna.

Miki bácsi – ahogy mindenki hívta – suszter volt. A legrosszabb az egész városban. Annyira pocsék cipőket készített, hogy csodájára jártak. Mesélték, egy bohém pesti hírlapíró csakis azért ült vonatra, hogy hordhatatlan lábbelit készíttessen magának Miki bácsival Kolozsváron. És erre biztosan számíthatott Kővári Miklós bármelyik ügyfele. Az illető hírlapíró még egy szellemes tárcát is megjelentett Miki bácsi produktumáról az Esti Lapokban, Ágyő Szamos, ágyő kamásli címmel.              Kővári Miklós olyan büszke volt erre, hogy bekereteztette és kiszegelte a műhelye főfalára. Dagadozó keblekkel hívta fel új és véletlenül betévedő ügyfelei figyelmét a referenciára.

Hat gyereke volt. Így nem csoda, hogy állandóan ivott, s mint utólag kiderült, kártyázni is szeretett. Az volt ez egyetlen szerencse, hogy Róza – a legidősebb lánya – már férjhez ment.

– Egy éhes szájjal kevesebb – mondta az anyjuk büszkén, amely hamar kétségbeesésbe csapott át, amikor kiderült, a suszterműhelyt mindenestől elárverezték az öreg Kővári Miklós hitelezői.

– Antal és Eszter dolgozni megy – adta ki az ukázt az özvegy. 

Anti elmehetett anyjuk unokatestvéréhez, akinek temetkezési vállalkozása volt, és aki Kővári Miklóst is szívességből temette el. Kővári Eszternek meg a Dohánygyárba intézett munkát a bőkezű nagybácsi. Dédanyám tehát ott állt tizenöt évesen, és mezítláb.

Egy cipőjük volt, és az anyjuk aznap Anna húgát elcibálta a templomba gyónni, mivel előtte való este vacsora közben véletlenül kikotyogta: „ma van másodika, a papa szerencse napja, ilyenkor jó a lapjárás.” Iszonyatos lavinát zúdítottak szavai a család fejére. Az anyjuk még az eladósodásuk tényét sem heverte ki teljesen. Amikor a műhelyből nem maradt más, mint a bohém pesti hírlapíró bekeretezett tárcája, három napig csak sírt felette, majd fogta a keretet, és elment vele az unokatestvéréhez, a temetkezési vállalkozóhoz. 

– Valamit elfelejtettem a múltkor – indokolta meg váratlan felbukkanását az unokatestvérénél –, ezt is el szeretném temettetni – húzta elő a keretet. 

– Egy külön sírhely, egy keretnek? – vonta össze a szemöldökét az unokatestvére – Kissé drága lesz.

Nehezen akarta megérteni, hogy az özvegy azt szeretné, ha a családnak ezt a szégyenét az ura mellé helyeznék. A temetkezési vállalkozót gyengéd érzelmek öntötték el, amely – a szakmájából kifolyólag – nem túl gyakran fordult elő vele. Félretéve minden fontos ügyfelet – pedig aznapra egy árvaszéki elnök temetését jöttek volna bejelenteni –, hazáig kísérte az özvegyet. Az utcán oly finoman karolt a temetkezési vállalkozó kétségbeesett unokatestvérébe, mintha az legalábbis halálos beteg lenne. Alig hallhatóan suttogta a fülébe:

– A megboldogultakkal sokkal több baj van haláluk után, mint életükben – osztotta meg szakmai titkait az özveggyel –, mert amíg nem tudunk róluk mindent, az egész életük tökéletességben fénylik, még a tökéletlenségeik is megbocsájthatóak. Azonban képesek elkövetni azt a módfelett bosszantó dolgot, hogy amikor legnagyobb a baj, fogják magukat és egész egyszerűen meghalnak. Mert az ilyen emberek mindig is a könnyebb megoldásokat választják. Itt van például ez a tisztes polgár, példás apa és kiváló férj árvaszéki elnök. Hát nem elsikkasztotta az állam pénzét?! És tekintettel volt a családjára a jámbor lélek? Mert elárulom neked, drága húgom, nem szívrohamot kapott, hanem azzal a nem túl eredeti ötlettel állt elő, hogy főbe lőtte magát. Ráadásul a vasárnapi istentisztelet után, és úgy, hogy a kamasz fia találjon rá. Mit lehet várni egy ilyen embertől? És rohangál az özvegye fűhöz-fához?!

Itt nagy csendet tartott, mert nem hiába dolgozott annyi éve a szakmában, jól tudta a lényeg: a látszat fenntartása.

– A csapásokat, csakis emelt fővel lehet elhordozni – fejezte be kis oktató és egyben bátorító beszédét, és mivel máris az özvegy házához érkeztek, magára hagyva unokatestvérét, rohant vissza a rakoncátlan és tiszteletet nem ismerő halottak utolsó nagy fellépését elintézni.  

Így már jobban érthető, hogy az anyjuk nem volt elkészülve egy újabb titokra, amely apjuk kissé borgőzös életét körbelengte. Anna két hatalmas pofont kapott, és másnap meg kellett gyónnia a templomban: anyánk elől eltitkolni apánk aljasságait, bűn. A templomba pedig nem lehet mezítláb menni. Kővári Eszter hiába érvelt, hogy ami már elmúlt, azon úgysem lehet segíteni, nem sikerült anyját meggyőznie.

Hajnalban, amikor útra keltek Antival, még mindig nem tudott túljutni az előző esti nagyjeleneten. Végig dohogott, amíg a Főtér sarkáig értek, ahol szétváltak útjaik.

– Azt hiszed, én szívesen mosom a hullákat?! – kérdezte sztoikus nyugalommal a testvére – Inkább lennék zongorista egy bordélyházban.

Ő meg ott állt megkövülten, és biztos volt benne: az egész családja megőrült. Ezen annyira elkeseredett, hogy egész úton sírt, pedig a Dohánygyár igencsak messze esett a házuktól. Amikor belépett a gyárkapun, még mindig rázta a zokogás, majd amikor felment az emeletre, és beállt szivart fonni, a könnyei ugyanúgy potyogtak, mint a Főtér sarkán.

– Megjött! – susogta az egyik lány, de őt nem érdekelte, mivel úgy érezte, ennyi szerencsétlenség nem sújthat senkit sem egyszerre. Ő szerette az apját, és szerette az elszabott cipőit, mert az életben nem minden tökéletes. És azért mert valami nem hibátlan, attól még lehet iránta érzelmeket táplálni, sőt annál inkább szükség van az együtt érző gyengédségre. Lehet, hogy az öreg Kővári Miklós egy kicsit többet ivott a kelleténél, de mindig jókedvre derítette őket, ha mással nem, hát az igeragozással vívott heroikus küzdelmével. De olyan kedvesen keverte össze a szavakat, mint a könnyű nyári cipőtalpat egy téli csizma szárával.

Semmi kétsége sem volt afelől, az anyjuk eszét vesztette bánatában. Ez érthető is volt, mert egyedül maradni ennyi gyerekkel és ennyi adóssággal, nem éppen a rózsás jövő záloga. Aztán ott volt Anti az idétlen ötleteivel. Mindig lehetetlen dolgokon törte a fejét, de ami még rosszabb, többnyire meg is valósította őket. Abban sem volt biztos, hogy apjuk kártyás portyázásain – amiről természetesen anyjukat kivéve mindenkinek tudomása volt – nem Antal volt-e a főkovász, és hogy nem az ő lelkén szárad az adósságuk tetemes része. De nem haragudott rájuk. Nem mintha helyeselte volna, de úgy érezte: minden embernek joga van a gyarlóságaihoz. Sőt, azok nélkül nem is ember az ember. De, hogy mezítláb kelljen munkába mennie, azt már nem tudta elviselni. Megfogadta magában, hogy a munka után inkább lemegy a Szamos-partra és a vízbe öli magát, de ő még egyszer nem fog végigcaplatni az egész városon cipő nélkül.

– Itt van – mondta a másik munkáslány.   

Akkor emelte csak fel a fejét és nézett Szabó János Flóriánra, a kolozsvári Királyi Dohánygyár új tisztségviselőjének szemébe. Már egy jó ideje suttogták, hogy jönni fog valaki Egerből, mert elindul egy új termék gyártása, és ezt fogja felügyelni az egri Dohánygyár alkalmazottja, akinek várható érkezése hónapok óta izgalomban tartotta a munkáslányokat, csak éppen Kővári Eszternek nem volt ideje arról ábrándozni, hogy vajon nős-e, elég jó kiállású-e az új tisztségviselő, mivel családja annyi elfoglaltságot adott neki. 

Amikor tekintete egybefonódott a Szabó Jánoséval, egy pufók angyalka szállt a vállára, aki azt suttogta a fülébe:

– Puszedli – majd hahotázva végigszaladt az asztalon, leugrott róla és felborogatott egy dohánnyal teli zsákot. Gyerekes gurgulázó nevetéssel nézte, ahogy a munkásnők térdre ereszkednek, hogy összeszedjék a zsák kiborult tartalmát.

– Puszedli – kiabálta boldogan a pufók angyal, és kiszaladt, de még előtte belerúgott az ajtó mellett álló dobozba, amelyben katonás rendben sorakoztak a már megfont szivarok, arra várva, hogy a csomagolóba menjenek. A szivarok legalább olyan boldogan gurultak szerteszét, mint ahogy az angyalka lebukdácsolt a Dohánygyár lépcsőjén. 

Az igazi kert a ház sarkánál kezdődött. A telek ott szélesedett ki és egész a folyóig futott le. Ugyan nem sok minden volt benne, csak egy hatalmas kocsiszín és néhány aprócska orgonabokor a kerítés mellett.

– Karoljon belém és hunyja le a szemét – mondta a dédapám Kővári Eszternek –, emlékszik arra az estére, amikor elkéstem a vacsoráról, hát nézze!

A dédanyám lassan nyitotta fel a szemét. A félhomályban alig lehetett látni, ráadásul a kocsiszín is elsötétített mindent. Lassan bontakozott ki egy facsemete és egy hintaszék körvonala az estében.

– Én ültettem – büszkélkedett a férj –, egyszer majd ennek a fának az árnyékában tud ezen a hintaszéken hűsölni meleg nyári estéken.  

– Egyedül? – rémült meg Kővári Eszter, mert eszébe jutottak Manci grófné szavai a férfiak állhatatlan természetéről. 

Szabó János beültette a feleségét a hintaszékbe, ő maga pedig a diófa mellett álló feleki gömbre huppant, és onnan ringatta hitvesét. Minden nap hozott haza valamit ajándékképpen. Hol egy csokor rózsát, hol egy ékszeres dobozkát, porcelánbabát, labdát. De vett egy dohányzóasztalkát is, és egyszer egy zsúrkocsival állított be.

Mert az ősök sosem gondolnak az utódokra. Mert nem volt a zsúrkocsinál nevetségesebb tárgy 1984-ben, még Erzsébet királyné szobrán is túltett. A nagynéném egy óvatlan pillanatban a kertbe is kitolta, hogy hátha ellopják majd azt is a bontómunkások, de nekik sem kellett.

Menthetetlenül céltalan és okafogyott létre volt ítéltetve abban az időben, amely eljárt felette. Erről persze a zsúrkocsi nem tehetett, de a bontómunkások sem. A zsúrkocsi úgy állt a kertünkben – amely akkor már nem is volt a mienk, mint – egy felkiáltójel a kérdő mondat végén. Értelmezhetetlen volt, és nem odaillő. Sőt, már-már illetlen. Mondhatni rossz ízlésre valló.

Dédanyám sem tudta leplezni a megdöbbenését, amikor meglátta a guruló asztalkát. Számára is inkább tűnt szemenszedett pofátlanságnak, mint hasznos bútordarabnak, és ha nem állt volna mellette a cselédlány királynői méltósággal és mérhetetlen megelégedettséggel, amiért a 'nagyságos úr végre megvette azt, ami nélkül egyetlen úriház sem lehet meg'; Kővári Eszter bizonyára megkérdezte volna: mi ez?      

Apám javasolta, hogy tegyük be a zsúrkocsit is a zongorába Erzsébet királyné mellé, majd az egészet így rakjuk ki a kertbe.

Folyt. köv...

 


Magyary Ágnes: Viziló a SzamosbanMagyary Ágnes regénye könnyed iróniával, olykor groteszk, helyenként szürreálisba hajló humorral kalauzolja végig olvasóját a maga legkevésbé sem tréfás közegén: egy huszadik századi kolozsvári magyar család négygenerációs történetén.
A historikus külsőségek formáihoz a tartalmat azonban a regényalakok sorsa, egyéni és közösségi drámáik, összeomlásokat átvészelő életigenlésük szolgáltatja, ahogyan törekszenek, egyensúlyoznak és – ha bele nem halnak – túlélnek tragikus háborúk, vigaszt nem nyújtó békék, zűrzavaros impérium- és rendszerváltások között, melyek menetét olykor még annyira sem tudják követni, mint az abszurd módon megelevenedő figurák: a más időkhöz, erkölcsökhöz és normákhoz szokott királyné-szobor, tábornokfestmény, a repülőre szálló romantikus költőfejedelem, vagy a telek végén csorgó folyóból kifogott álombeli kövér víziló – hogy a családot a századelő óta szolgáló ház városrendezési célú lebontásával, az emlékeket, érzelmeket magukban hordozó limlomok kényszerű leselejtezésével és a kiköltözéssel 1984-re végül mégiscsak utolérje a történelmi végzet főszereplőinket.

Magyary Ágnes 1975-ben született Kolozsváron, 1989 óta Budapesten él. Első kötete, a Periton 2004-ben jelent meg. Ugyanebben az évben odaítélték neki a Méhes György-debütdíjat, majd 2007-ben Mikó-díjat kapott. Második kötete Az Ördög operába készül és más történetek címmel 2013-ban látott napvilágot. 2014-ben elnyerte a Fehér Klára Irodalmi Díjat. Rövidzárlat az alvilágban című regényét 2016-ban adta ki a Magyar Napló.