Weiner Sennyey Tibor: Anyaversek

Weiner Sennyey Tibor: Anyaversek

2016. 03. 02., sze - 18:29
0 hozzászólás

„...végül mégsem feledtem: hogy hogyan / hordtál, szültél és ringattál anya. / Hogy vér vagyok a véredből / és hús a húsodból, hogy életet adtál / kimondhatatlan lehetőséget, / hogy ember lehessek.”- egy különleges és kivételes alkalomból a DRÓTon most Weiner Sennyey Tibor anyaverseit közöljük, Szarka Fedor Guido illusztrációival.

Ring

Persze kevés a betű, rosszak a szavak,

de mégsem lehet szó nélkül elmenni,

mégsem maradnak magukra a betűk.

Vasárnap reggel, január harmadika,

a húgod felhív: „Anya halott. Anya meghalt.”

Kétkedsz, de tudod, hogy a húgod 

igazat mond. Leülsz némán sírni. 

A kutya helyére ülsz sírni. A földre.

A sarokba. Az állatok mindig őszintébbek,

mint. És bár anya kevésbé kedvelte 

a kutyákat, ezt itt - aki most a könnyeid 

nyalja le - megszerette legalább kissé.

Még mindig ott ülnél és sírnál 

egy sarokban, ha. Ma este történt,

jöttél. Ahogy hazefelé menet fel-

fel a hegyre, ringatózva. Miután

öcséddel megbeszélted, te jöttél

és ringatóztál és táncolni kezdtél.

Ezt soha el ne feledd. És eszedbe

jutott és érezni kezdted, milyen

volt, akkor-amikor ott ringtam.

Aztán a születés és ahogy anya

fogott és az illata és a simogatás,

az ölelés, a ringatózás, és a tánc.

Anyát éreztem magamon. Anyaízt.

Anyaérintést. Anyahangot. Anyát.

Pedig anya elment. Anya meghalt

egy vasárnap reggelre virradóra.

És mi mindannyian itt maradtunk

anyátlan. Mégis anya bennünk,

anya bennünk és anya az égben.

És még mindig ott ülnék a sarokban,

ha nem lenne kutyám, öcsém, húgom,

néhány barátom és feleségem,

akik lenyalták könnyeim.

És nekem eszembe jutott, amit

végül mégsem feledtem: hogy hogyan

hordtál, szültél és ringattál anya.

Hogy vér vagyok a véredből

és hús a húsodból, hogy életet adtál

kimondhatatlan lehetőséget,

hogy ember lehessek. De látod,

még mindig csecsemő vagyok,

főleg most a téli ég alatt: ring

bennem a lélek, amit legalább

olyan jól, mint te engem anya,

fel kell hogy neveljek, hogy éljek.

 

Szentendre, 2016. január 23.

 

A lélek halhatatlanságáról

Mert, amit egyszer kapott,

amit mindenkor hordozott,

ami egyszer és mindenkorra az övé.

Ami mindent meghatároz,

ami elvisz a végső határhoz,

ami teszi az embert emberré:

az el nem veszhet a magánnyal,

az el nem tűnhet a halállal,

az a valami nem lehet semmivé.

 

Az a valami csak valamivé lehet.

El soha semmi sem veszhet,

az egyik részből másik rész lesz.

Az ember mégis folyton retteg,

nem lát sem kezdetet, sem véget.

Múlik, közben semmit sem tesz.

Hullik pazarlón semmire az erő,

s közben csak telik a drága idő,

s az emberből por s hamu lesz.

 

Port s hamut össze nem rakhatod,

ami elmúlt vissza nem hozhatod.

Egyszer van minden és soha többé.

Mégis mindenben mindig érzed:

nem csak por s hamu a lényed!

Hogyan lenne az ember semmivé?

Még a halált is meglásd megéled,

s arra tanú a születés és az élet,

hogy válhat a valami mindenné.

 

Szentendre, 2016. január 19.

 

Mondanám, hogy lázadj anyám...

Mondanám, hogy lázadj anyám, de te nagy csendességre intesz.

Mondanám, hogy kelj fel, járj, de te már fent vagy, élve élhetsz. 

Mondanám, hogy ne légy olyan most, mint mindig voltál,

Mondanám, mondanám, mindhiába mondanám.

 

Mondanám, hogy mind mi voltunk, csendes zajod és zajos csended.

Mondanám, hogy mind te voltál, mi bennünk jó és szépen fényes.

Mondanám, hogy ne alázkodj, ne légy szerény, ahogy szoktál, ó anyám,

Mondanám, mondanám, mindhiába mondanám.

 

Mondanám, hogy bocsásd meg, minden mulasztásom, tévedésem.

Mondanám, hogy ne menj messze, hogy gyere vissza, kérlek szépen.

Mondanám, hogy szeretlek, hogy szeretünk mi mind anyám.

Mondanám, mondanám, mindhiába mondanám.

 

Mondanád, hogy ugyan fiam, ne lázadj a világ rendje ellen.

Mondanád, hogy szeress, higgy, és élj jól és mindig bűntelen.

Mondanád, hogy legyek olyan, mint te mindig voltál,

Mondanád, mondanád, nemhiába mondanád.

 

Mondanád, hogy mi mind te vagyunk, fényes csended, zajos fényed.

Mondanád, hogy c'est la vie, gyermekeim, egyszerűen ilyen az élet.

Mondanád, hogy legyünk jók, hogy nézzük a dolgok jó oldalát.

Mondanád, mondanád, nemhiába mondanád.

 

Mondanád, hogy ne sírjunk, nevessünk, énekeljünk, táncoljunk valahogy,

Mondanád, hogy még sosem volt úgy, hogy ne legyen sehogy. 

Mondanád, hogy szeretsz minket, mi most már örökké egyek vagyunk

Mondod is tudom, mondod, hiszen egy lett a mi hangunk.

 

Mondanád, hogy most már menned kell, élők élnek, mi maradunk.

Mondanám, hogy szólj pár jó szót Ő előtte érettünk, kik itt élünk, s halunk.

Mondanád, hogy mindent tud Ő, velünk van, és mi mind vele vagyunk.

Mondanám, hogy te leszel nála most már a mi legfőbb angyalunk.

 

Szentendre, 2016. január 4.

 

a túlsó parton

1.

Álmomban édesanyámmal

beszélgettem. Ő magyarázta

a hajóhasonlatot, vagyis,

hogy az emberek hajók.

A legtöbben csupán a

kormánylapátot ismerik.

Ide-oda irányítva magukat

a nagyobb áramlásokon,

gyakrota zátonyra futva.

Tudod, a kormánylapátot

közben kapják az emberek -

magyarázta nagy alázattal

és kedvesen édesanyám -

Úgy, mint bizonyítvány és

szakma, aztán vagy jó

vagy sem: ez lesz a kormány,

ezt szerelik fel, része lesz

a hajótestnek, ezzel próbálnak

elhajózni a túlsó partra.

Érezz együtt azokkal, akiknek

semmi másuk sincs, mert

nem lehet, csak egy szedett-

vedett kormánylapát.

Mosolygott kedvesen, nagy

alázattal édesanyám.

 

2.

Aztán vannak a szerencsések,

akikben lakozik némi - sok

vagy csekély - de van bennük

tehetség és elhivatottság.

Ők azok, akik vitorlát

szerelhetnek fel hajójukra.

Ők, akik a szeleket befogják,

akik már nem csak az

áramlatokra vannak utalva.

Akiknek segíthet a jó szél,

ha van - tette hozzá sokat

sejtetően édesanyám -,

hogy átérjenek a túlsó partra,

segíthet nekik a jó szél.

 

3.

Aztán - komorodott el anyám -

vannak, akik akaratukból

evezőket formálnak és

sem áramlat, sem szél

nem érdekli őket, csak

vadul és határozottan

csapkodnak szemben a

széllel és az áramlatokkal;

remélve elérik a túlsó

partot, remélve arra van

egyáltalán. Főleg velük

légy kedves és megértő.

Nekik a legnehezebb, s ha

nagyon vadul csapkodnak -

hagyd, kerüld őket, idővel

megnyugszanak azok is,

akik sem az áramlatokat,

sem a szeleket nem tisztelik

és talán átjuthatnak pusztán

akarattal még ők is.

 

4.

És én, anyám? - kérdeztem

a jávai házban álmomban

a dunántúli kisfaluban

éppen ebédet főző anyám.

Te úszol, kisfiam. Te úszol.

Úszol lassan, de biztosan.

Egyenesen a túlsó partra.

 

(Megjelent a PIHIK című kötetben. Pluralica. Budapest. 2015.)

 

Az „Egy régi slágerre” című vers,

melynek „Pihimama” is lehetne voltaképp a címe

Az én mamám nem viselt semmilyen frizurát, nem hordott mást csak a bécsi rokonainktól szakadtan örökölt párizsi ruhát, és mégis rám szólt: „A picsába, Tibikém Mit fogsz enni? Miből fogsz élni?” - és akkor én persze százszor megígértem és persze nevetve: „Kapsz egy zsák aranyat, Ancikánk! Vagy tudod mit? Lakhatsz velem. Nem. Talán azt mégsem, majd veszünk inkább lakást neked.” - és akkor így szólt: „Azért szültem három gyereket, hogy az egyik legalább, ha megöregszem (ha megöregszem – ha lesz ha) kicsit gondoljon rám, kicsit gondoskodjon rólam.” Mondom: „Jól van, A húgom, az öcsém ott van. Szőkék, szépek, szikárak Majd biztos vesznek ők neked házat. Engem meg hagyjál most verset írni.” Ő meg lemegy – kávét főz nekem. Úgy ahogy más nem tud – ihatatlanul, hidegen – persze, anya én így szeretem.

Az én mamám festette lenszőke haját. Felvetette Levi’s farmerját. Három férfitől szült három gyereket, s miközben égboltnyi fenekével (melyből a három csillag kikecmergett)  ráült a verseimre, cigarettára gyújtott, és azt mondta: „Én tisztelem a művészetedet!” - na ez a mondat, így elmondva, a mi anyanyelvünkön, nekem mindennél többet jelentett.

 

(Megjelent A természettel való kapcsolat újragondolása című kötetben. Vár Ucca Műhely. Veszprém-Szeged 2005.)

 

Anya

Anyám könnyei

tömör fuldoklás

négy fal között.

 

2000.