Zajzene a CERNben + VIDEÓ

Zajzene a CERNben + VIDEÓ

2015. 10. 12., h - 18:41
0 hozzászólás

Gyorsító? Sötét anyag? Zenével metszeni fekete lyukat? Bizonyára valami őrültség lesz! Vagy mégse? Zajzenét fedeztek fel a CERNben?! Milyen lehet az, amikor művészet és tudomány találkozik?

Mi történik, ha egy kísérletező kedvű indie-rock együttest összeeresztünk egy fizikai részecskekutató projekt kísérletével? Mármint a látványos zajon kívül :)

Az már viszonylag bevett gyakorlat, hogy egyes tudományok kutatói más tudományokat is bevonnak vizsgálódásaikba. A tudomány és a művészetek ötvözése azonban még ma is sajátos és merész vállalkozásnak számít.

A San Francisco-i Deerhoof (Szarvaspata) nevű zaj-zenekar (pop, rock, zaj-zene és avantgárd szürreális keveréke) és a CERN (Európai Nukleáris Kutató Szervezet, a világ legnagyobb részecskefizikai laboratóriuma) találkozása James Beacham, a CERN kutatójának agyából pattant ki, aki egyébként nagy rajongója a zenekarnak, és szerette volna bevonni őket abba a kutatásba, melynek legújabb felfedezése a Higgs-bozon vagy Higgs-részecske.

A Deerhoof abban a teremben adott koncertet, melyben a kutatáshoz szükséges áramvezető mágnesek találhatók, mégpedig oly módon, hogy improvizáltak, egyesével szétszórva a térben. Az eredmény egy lassan felépülő, kilenc perces, enyhén őrült felvétel lett, amely hatalmas nézettséget ért el néhány nap alatt. Beacham reméli, hogy más hasonló stílusú progresszív zenekart is meg tud majd hívni. 

A Motherboard című lap megkérdezte az egyedi gondolkodású tudóst a művészet és a tudomány ilyetén való egyesítéséről: „Igyekszünk nem elfelejteni, hogy miért csináljuk azt, amit csinálunk, ezért próbálunk olykor kilépni a tudós-találkozó stílusból, és hétköznapi embereknek elmagyarázni, hogy mit csinálunk. A CERN részecske-fizikával foglalkozó kutatás fő projektje a Nagy Hadronütköztető. Ez valójában egy 27 km hosszú alagút Svájc és Franciaország között, Genova közelében. Ebben az alagútban szupervezető mágnesek vannak, melyek segítségével a fénysebességet megközelítő gyorsaságú protonsugarakat ütköztetünk egymásnak. Mindezzel valami olyan új dolgot keresünk a fizikában, amellyel még nem találkozott az emberiség. 

2015-ben, amikor felfedeztük a Higgs bozont, megdupláztuk a felhasznált energiát. 

Nem tudjuk, ez az ugrás hova visz minket, nyitott végű a kutatás, hogy milyen új részecskéket, új hatásokat találhatunk. Nagyon izgalmas és furcsa a jelenlegi emberi ismereteken túl tapogatózni. 

A zenekar bevonása ebbe azért fontos, hogy az emberek érdeklődjenek egy kicsit az iránt, hogy mi mit kutatunk itt tudományos körökben. Ez azért szokatlan, mert nem lehet egyszerűen elmagyarázni, hogy mit csinálunk, hanem inkább fel kell kelteni a kíváncsiságot, az érdeklődést kutatásunk iránt. 

A Deerhoof koncertjeiben az a legjobb, hogy ők eljutnak és eljuttathatnak egy olyan pontra, mely túl van a zenén és a megérthetőségen, a zene mélyebb rétegeibe - s teszik mindezt egy jól ismert zeneiség bázisáról. Miközben figyeltem a show-jukat, ösztönösen éreztem ezt - ők azért teszik, amit tesznek, mert nem tudják nem ezt csinálni. 

Az ismertből kiindulva merő kíváncsiságból behatolnak az ismeretlenbe.

Mi a CERN-nél pontosan ezt csináljuk. Mi sem anyagi haszonért kutatunk, hanem mert tényleg szeretnénk tudni, mi történt mondjuk a Nagy Bumm utáni trilliomodik másodpercben. Egyszerűen kíváncsian vagyunk.” - nyilatkozta James Beacham, a CERN kutatója.  

Satomi Matsuzaki, az együttes egyik tagja azt mondta, nem tudta, mire számítson, mielőtt megérkeztek. 

„Gyorsító? Sötét anyag? Zenével csinálni egy fekete lyukat? Bizonyára valami őrültség lesz...”

- gondolta. A megérkezés után aztán teljesen ráhangolódtak a kutatóintézet nyílt energiáira, és megpróbálták áttörni a zene és a tudomány közti határt. 

"Nem számít, hogy miként kategorizálod a kreatív energiáidat - ugyanolyan emberek vagyunk, akik szeretik a kalandokat. Ezért éreztem magam otthon azonnal." 

„Egészen elképesztő volt látni az előadás során...” - mondta Beacham - „...hogy a zenészek hogyan válaszoltak egymásra a térnek abból a sarkából, amelyet egyenként laktak be.

Ezzel az egész kísérlettel talán sikerül elgondolkodtatni azokat, akik azt gondolják, hogy a tudományos munkánk kizárólag valamiféle szürkeállományhoz kapcsolódó dolog: hogy mi valójában a világot akarjuk jobban megérteni, és meglátni azt, hogy 

mi van a látható dolgok mögött.”